„Hogy lehet gondolkodni, ha szép lányok jönnek?”
Grecsó Krisztián író, költő és Beck Zoltán, a 30Y frontembere volt a csütörtöki Kontaktzóna vendége az újvidéki Magyar Tanszéken. Gercsó Krisztián a könyvek írása mellett gitárral és előadva népszerűsíti az verset, az irodalmat, levelezik és találkozik a rajongókkal. Lépten-nyomon belebotlunk a nevébe, könyvei 8-10 kiadással sikert a sikerre halmoznak, munkájáért számos díjat, elismerést tud maga mögött, és még csak 39 éves.
Újvidéki fellépése után az író elmondta, először járt Vajdaság legnagyobb városában, viszont Szabadkán, Magyarkanizsán már többször is megfordult, tartja a kapcsolatot Tolnai Ottótól kezdve Beszédes Istvánon át minden itteni barátjával.
− Ez nyilván azért van így, mert Szegedhez mind a két város közelebb van, élőbb a kapcsolat, feltehetőleg ugyanaz a világ, ugyanazok a hangulatok. Nekem ez személy szerint nagyon sokat jelent, mert a Szegedi Tudományegyetemen végeztem, ahol a vajdasági fiatalok csoportja egy külön kommandó(szekció) volt. Ők ugyanis mindig lendületesebbek, pimaszabbak vagy valamilyen módon erőteljesebbek voltak, mint mi. Mindig azt tartom, hogy az, aki nem egy elzárt kultúrában nőtt fel, hanem azok találkozása mentén, az sokkal gazdagabb. Azért, mert mindig ott volt, ahol a népek hatottak egymásra, és ahol a dialógus beindult. Itt is így van. Ha valakinek meg kell tanulnia, hogy más világ és más kultúra is létezik, és abban is tud létezni, közben azt is meg kell tanulnia, hogy védje a sajátját, az egy sokkal felvértezetebb, dinamikusabb ember lesz, mint amilyen egy többségi magyar. Ráadásul mindig nagyon igazinak gondoltam Tolnai Ottónak azt a mondatát, hogy mi a különbség a vajdasági magyar irodalom és a magyarországi magyar irodalom között. Azt mondta, nekünk van tengerünk. Persze, ez még a régi, jugoszláviai időszakra vonatkozott, ahol az a bizonyos „tágasság” érzése valóban ott volt, hogy merjünk gondolni, merjünk repülni. Ilyen szempontból, ahonnan én jövök, az egy egészen más világ.
Arról, hogy a jelen pillanatban min dolgozik, Krisztián elmondta, újra egy nagy kötetbe vágott, de közben annyira ritkultak benne a novellák, hogy végül már csak néhány alapanyag maradt, amelyeket tovább kezdett írni. Attól függetlenül, hogy ezek nem lesznek a könyvben, megállták a helyüket az egyetemen bemutatott darabban, de önálló tárcanovellaként, kiragadva is működnek, hiszen az egész előadás célja az volt, hogy az üzenet és a próza elinduljon. Ami az új könyvet illeti, az Jelmezbál címmel jövőre, márciusban jelenik meg.
− A mai előadásban azt szerettem volna elmondani a közönségnek, hogy a kötetet 12 novella anyagából állítottam össze. Kevés novellát írtam, inkább a regényeken dolgoztam. A néhány novella, ami megmaradt, elindította a szálakat, ezek a mozaikok raknak össze egy képet, hasonló ez a filmekhez, amelyekben 2-3 történetszál egyszerre indul el, és még fél óra elteltével sem tudjuk, hogy ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Valahogy így lesz ez a kötetben is. De aki olvasta a Mellettem elférszt vagy a Megyek utánadot, annak nagyon sok minden kapcsolódik majd össze. Számora ez az egész olyan, mintha egy közös, nagy munka lenne, mintha mindegyik történet egy kicsit feltenne rá, s ezek a végén egymásra lógnak. Átjárnak a szereplők, élik tovább az életüket, gazdagodnak, változnak. Ami még érdekes lesz a Jelmezbálban, hogy itt nők a főszereplők, tehát női sorsokon keresztül láthatjuk mindazt, hogy a családok merre alakulnak. Eddig úgy volt, hogy a férfiak felől közelítettem, ez most egy szembelévő tükör lesz. Ha pedig azt kérdezik, mennyire volt nehéz nekilendülni, elmondhatom, nem könnyű ezt megcsinálni, sőt pokolian nehéz. Alapvetően azért, ha van egy szituáció, és ebben a helyzetben tényleg megvannak a karakterek, és az, hogy mit akarunk egymástól, akkor ez egy emberi viszonyulás, ami módosul valahol. Van egy kiszolgáltatott helyzet, és egy olyan helyzet, ahol korlátozott eszköztárad van, nyilván kitalálod, hogy te is újra élnél. Ez viszont egy emberi döntés. Ugyanakkor a női oldalról van egy szerelmeskedés benne, ami egy szép kihívás volt. Mármint végiggondolni, hogy ez hogy működik. Onnantól pedig, ha már megvan a figurája, akkor értem, hogy mit csinál és miért. Ezért az a nő az én szívemben és az én agyamban nagyon praktikus nő kell hogy legyen. Tudnom kell, hogy milyen, mit akar, honnan jön, milyen iskolái vannak, milyen kudarcai vannak, kik voltak a barátai stb. – nyilatkozta a szerző, aki arra a kérdésre, hogy olvasta-e már nő a kéziratát, elmondta, a felesége a legfőbb kritikusa.
Az újvidéki fellépésen elhangzott, hogy a Mellettem elférsz c. művének mindössze 20 százaléka önéletrajzi ihletésű, a többi 80 százalék fikció. Mi a helyzet az új könyvet illetően?
− Mindig érdekes dolog tudni, hogy van valami, amiből tudod, hogy valakiből mintáztad, és helyhez, lehetőséghez kötöd. Vannak terek, ahova folyton visszatérnek a szereplőim, és ezek valós terek. Nyilván kötődnek valódi figurákhoz, amelyek ezeket a tereket eredetileg belakták. Mindig meglepődöm azon, hogy az olvasók soha nem ezekre reagálnak, hanem egészen apró dologra. Nagyon érdekes lenne meghatározni, hogy az egész nekem hány százalék, hiszen én is csak egy olvasó vagyok, és úgy érzem, hogy annak nehéz igazán, aki körülöttem van. A családomnak, a barátaimnak, hiszen tőlük szívom az energiát. Az önálló formákat, a mozaikokat igyekeztem úgy felépíteni, hogy ha egyet kiragadunk közülük, az önmagában is értelmes legyen. A család is így épül fel, ahányan vagyunk, annyiféle nézőpontot képviselünk, a családi történet is annyiféleképpen mesélhető el, ahányan ott voltak és ezt látták. Ezek a merőleges történetek úgy kapcsolódnak egymásba, mint a fogaskerekek, és olyan módon, hogy nem egy esetben ugyanaz a történet van elmesélve 3-4 alkalommal. Csak más emberek máshonnan indultak, másképpen értek oda, és mást éltek át.
A másfél órás zenés irodalmi esten a jelenlevők sok jó szöveget hallottak az előadóktól, akik nagyszerű humorérzéküknek köszönhetően is feledhetetlen élményben részesítették a bölcsészkar mozitermében összegyűlt nagyszámú közönséget.
Paraczky László (Fotó: Varga Viktória)
