Az ártatlanul kivégzett áldozatokra emlékeztünk
A délvidéki magyarság egyik legszörnyűbb és legértelmetlenebb tragédiájára emlékeztek Délvidék-szerte az idén mindenszentek és halottak napja tájékán. Az előző évekhez hasonlóan a szenttamási magyarság november 2-án is megemlékezett az 1944/45-ben meggyilkolt ártatlan magyar áldozatokról. Az első koszorúzásra 10 órától Nádalján került sor, az ottani ártatlan áldozatoknak a temetőben elhelyezett keresztjénél, ahol a kegyelet virágait a szenttamási magyarság nevében Szögi Ottília, Németh Dezső és Csúzdi Valéria helyezték el. A szenttamási római katolikus temetőben a megemlékezés 14 órakor kezdődött, a bejáratnál lévő keresztnél, ahol 1996-ban emléktáblát helyeztek el az 1944/45-ben ártatlanul kivégzett, több száz magyar polgári áldozat emlékére.
Az alkalmi műsor és a gyászszertartás után a kegyelet virágait először dr. Szlanyinka Anna, Magyarország belgrádi nagykövetségének konzulja helyezte el. A szenttamási önkormányzat nevében a tömegsíroknál Zoran Mladenović polgármester és a községi tanács tagja Ifjú Zoltán rótták le kegyeletüket. Őket követően a Vajdasági Magyar Szövetség helyi alapszervezetének tagjai Bergel Aranka, Bergel Zoltán és Kolenák Ibolya koszorúzott. A Vajdasági Magyar Demokrata Párt helyi szervezete nevében Robotka Angéla és Szögi Erzsébet helyezte el a kegyelet virágait.
A második koszorúzásra 14 óra 30 perctől került sor, a második világháborúban Szenttamás védelmében elesett és itt eltemetett, főleg bácskai településekről toborzott honvédek sírjánál. Itt a főkonzulátus és a pártok mellett Berecz Krisztián és Gaál Brigitta a Szenttamási Emberi Jogi Központ képviselői is elhelyezték a kegyelet virágait.
A megemlékezésen az ártatlan áldozatok hozzátartozói és rokonai mellett jelen voltak a szenttamási civil és kulturális szervezetek képviselői is.
.
TISZTELT EGYBEGYŰLTEK, GYÁSZOLÓ NEMZETTÁRSAIM!
November másodika a halottak napja. E napon azokról az elhunytakról emlékezünk meg, akiket szeretteik kísértek ki a temetőbe, de azokról is, akikért nem szólt a harang, akik jelöletlen helyen, ártatlan áldozatokként tömegsírban nyugszanak. Itt, Szenttamáson annakidején a történelmi VMDK helyezett el egy emléktáblát, ami jelzi a temetőkapun betérőnek, hogy a Nagykereszttől balra jeltelen tömegsírban nyugszanak őseink. Azt, hogy pontosan mennyien, nem tudjuk, számuk több százra tehető. Az ő tiszteletükre jövünk össze minden évben ezen a napon, hogy lerójuk kegyeletünket. Az 1944-45-ben ártatlanul kivégzett áldozatokra emlékezve ismernünk kell a múltunkat, hogy méltón tudjunk emlékezni. Emlékezni azokra, akiknek abban az időben az volt a legnagyobb bűnűk, hogy magyarok voltak. Ezek az esztendők (1944 –45) megtanították arra az akkori szenttamási magyarságot, hogy e hatalmas gyászból, fájdalomból erőt merítsenek. Erőt ahhoz, hogy az akkori szörnyűségeket túléljék, erőt ahhoz, hogy ezt az eseményt ne feledjék, és hogy ennek tudatában mi, leszármazottak emelt fővel tudjunk emlékezni azokra az áldozatokra, akiket 1944 októberében és novemberében a községháza pincéjében kegyetlenül megkínoztak, majd kivégeztek. A szomorú és embertelen események óta egy emberöltő múlt el, de a fájdalom és az igazságtalanság tudata még ott parázslik a szívekben. Bár az akkori cselekményeket bosszúvágyból követték el, és példát akartak statuálni, lassan pontot kell tennünk a szörnyűségek végére. Soha ne ismétlődjenek meg!
Emlékezünk pedig muszáj, mert enélkül elveszíthetjük azokat a gyökereket, amelyek nemzeti közösségünket határoktól függetlenül, sőt azok ellenére, de mindenképpen azok felett, összetartják. S emlékezünk azért is, mert a teljes körű igazságtétel még mindig várat magára. A valódi nemzetek közötti megbékélés érdekében hét évtized után nem kérünk mást, csak egy igazság megismerésének lehetőségét. Azt, hogy biztosítsák a végtisztességet mindazok számára, akik egy kegyetlen világháborút kísérő nemzeti alapú leszámolás elszenvedői voltak. Így hetven év után senki nem sértheti az elhunytak kegyeleti jogát azzal, hogy bűnösként tartja számon az ártatlant. Senki nem akadályozhatja meg a múlt feltárását, és senki nem teheti vitássá nemzeti közösségünk elidegeníthetetlen jogát az emlékezésre.
Mindannyiunk hallottai ők. Éppen ezért ugyanúgy kell emlékeznünk rájuk, mint saját családtagjainkra, de sokunknak van itt hozzátartozója, szomszédja, ismerőse. Az emlékezés mellett azonban még egy fontos dologgal tartozunk az utókornak. Át kell adni az itt nyugvó, ártatlanul kivégzett magyarok soha meg nem írt üzenetét. Az üzenet arról szól, hogy mindannyian azért haltak meg, mert 1944 őszén vállalták magyarságukat. A meg nem írt üzenet arról szól, hogy nem a széthúzásban, az egymás elleni acsarkodásban, vádaskodásban, hanem az összetartásban, kitartásban, egymás pártfogásában van a szenttamási magyarság jövője. Oda kell figyelnünk egymásra, segíteni egymást, nem pedig hátat fordítani a másiknak, a másként gondolkodónak. Mert ha továbbra is ezt a téves utat járjuk, amelyen most elindultunk, egy napon rádöbbenünk arra, hogy már senki, egy magyar barátunk sincs mellettünk, előttünk, mögöttünk. Szomorúan, de tudomásul vesszük, hogy sokan nem az összetartozás legyőzhetetlen erejét, hanem a kényelmesebb, biztonságosabb életet választják, és vándorbotot fognak, elmennek innen. Nem csak 1944 őszén tizedelték meg nemzetünket, fogyunk mi most is. Csak más okból, más körülmények között.
Tisztelt gyászoló és emlékező polgártársaim!
A temetőt járva szomorúan tapasztalom, hogy egyre csak sokasodnak a sírhantok, miközben a faluban gazzal benőtt udvarú, lakatlan házak sokasága árválkodik. Rohamosan fogyatkozunk. Ideje lenne, hogy elgondolkodjunk Illyés Gyula szavain: „Egy nemzet, amelyik több embert tesz a koporsóba, mint a bölcsőbe, az halálra ítélte önmagát.”
Nekünk, szenttamási magyaroknak igényünk van arra, hogy nyíltan beszélhessünk a megtorlásról és az áldozatokról, valamint keresztényhez méltóan tudjuk megélni a gyászt. A hallgatást fel kell adni, a bűnösöknek meg kell bocsátani, és az áldozatokat örökre a szívünkbe kell zárni. És közben bízunk abban, hogy nem múlik el nyomtalanul, eseménytelenül és szürkén az egész életünk.
Nyugodjanak békében!
Paraczky László
Szenttamás, 2014. november 2.
