Kommemoráció a Magyar Tanszéken dr. Káich Katalin emlékére
Dr. Káich Katalin tanárnőre emlékeztek november 25-én az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán. A professor emerita életének 82. évében váratlan hirtelenséggel hunyt el.
A kommemoráció egy perces csenddel vette kezdetét, ezt követően dr. Novák Anikó, a Magyar Tanszék tanszékvezetője, valamint dr. Zoran Maksimović teatrológus, a Vajdasági Színházmúzeum szakmunkatársa és a Szerb Matica előadóművészeti és zenei osztályának titkára szólalt fel.
− Dr. Káich Katalin professor emerita egyetemi tanárom volt a kétezres évek elején, magyar történelmet és művelődéstörténetet tanított. Így elsősorban tanítványaként búcsúzom most tőle. Élénken él bennem a mai napig szenvedélyessége. Sokszor ismételte, hogy minden mindennel összefügg, és a „minden Egész eltörött” perspektívájából nem lehet megérteni a lényeget, a történelmi folyamatokat. E tudás birtokában a ma eseményei sem lepnek meg bennünket, látjuk a bennük munkáló törvényszerűségeket a távlatban való gondolkodás képességének köszönhetően. Több interjúban is beszélt arról, hogy diákjai gyakran kérdezik, mindig mosolyog-e, és hogyan tudja ezt megvalósítani. E kérdésekre ő rendszerint azt válaszolta, igen, mindig mosolyog, mióta eldöntötte. Hallgatókként mit sem tudtunk magánéletéről, csak azt láttuk, hogy belibben az órákra, és mesél, mesél. Néha nem a szigorú értelemben vett tananyagról, de ha minden mindennel összefügg, akkor mégsem tért el annyira a tárgytól – sorolta fel emlékeit dr. Novák Anikó tanszékvezető, majd Káich Katalin Jelenbe áthajló múlt című kötetéből idézett. A Tradíció és változtatás című esszéjében vallott arról, hogy „a változásoknak egy olyan korában adatott meg élnem, amikor az ember közelebb kerülhet az emberi létezés értelme titkának megfejtéséhez, természetesen nemcsak a megtestesülés, de mindenekelőtt a szellemi szintű megnyilvánulás síkján történő átalakulások lassú folyamatának az összefüggésében.” Úgy vélte, hogy a megszokottól eltérő viszonyulása, valamint a nézőpontváltás képessége révén érezhette magát szerencsésnek a szerencsétlen körülmények ellenére is. Sok mindent tanulhattunk tőle, többek között ezt a viszonyulást is. Köszönjük, Tanárnő!
Zoran Maksimović teatralógus Káich Katalinra emlékezve elmondta, hogy régóta ismerték egymást, folyamatosan érdeklődött a színpadi és művészeti antológiák iránt, és minden alkalommal barátként találkoztak és beszélgettek: − Dr. Káich Katalin tanárnő számomra emerita, színházi szakértő, kultúrtörténész, író és publicista volt. Tekintélyes kutatói pályafutását, valamint társadalmi szerepvállalását, óriási tapasztalatát nagy tisztelet övezi. 1983 óta tagja volt a Szerb Matica előadóművészeti és zenei szakosztálya bizottságának, és állandó tagja az 1986-ban indult előadóművészeti és zenei folyóirat, a Zbornik Matice srpske za scenske umetnosti i muziku szerkesztőbizottságának, a lapban több tanulmánya is megjelent. Hálásak vagyunk neki, hogy sok időt szentelt a színháztörténet-kutatásnak és a tudományos munkának, és hogy mindezt publikálta is – fogalmazott Zoran Maksimović.
Megemlékezésében felsorolta Káich Katalinnak a Szerb Matica különböző projektjei keretében megjelent tanulmányait, és szólt azok jelentőségéről. A professzor asszony kutatási és érdeklődési területe leginkább a 18., 19. és 20. századi magyar művelődéstörténethez és a vajdasági magyarság művelődéstörténetéhez kapcsolódott. Foglalkozott a délszláv népek és magyarok kölcsönös kulturális, irodalmi és színházi kapcsolatainak tanulmányozásával, s külön kiemelhetők a környezetünkben élő népek kapcsolatainak és átjárhatóságának vizsgálatára tett erőfeszítései. A zombori, újvidéki, zentai és nagybecskereki magyarság 19. századi és a 20. század első felének színháztörténetét vizsgáló tudományos kutatásai eredményeként jelentős publikációk születtek, amelyek értékes tanúbizonyságot és kiindulópontot jelentenek a jövőbeli színházi kutatásokhoz – mutatott rá a Vajdasági Színházmúzeum szakmunkatársa.
Dr. Káich Katalin 1943-ban született Zomborban, ahol általános és középiskolai tanulmányait is folytatta. Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken 1965-ben szerzett egyetemi oklevelet. 1973-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen doktorált, majd 1978-ben az újvidéki Bölcsészettudományi Karon védte meg nagydoktori értekezését Szabad líceumok Bácskában és Bánátban címmel. Szülővárosában dolgozott tanárként, majd levéltárosként, ez utóbbi tapasztalat nagyban meghatározta kutatásait. 1972-től az újvidéki Hungarológiai Intézet munkatársaként dolgozott, az intézet megszűnése után pedig a Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézetének tudományos kutatója (1978-tól), majd tudományos tanácsosa (1990-től) lett. 1992-ben kapott egyetemi tanári kinevezést az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán. 2006-ban a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar első dékánja lett. 2008 és 2010 között a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógiai Kara, 2010-től pedig az újvidéki Magyar Tanszék vendégtanára volt. 2011 októberében vonult nyugdíjba. 2012-ben az Újvidéki Egyetem szenátusa professor emeritus címet adományozott neki.
Mosolyát örökre megőrizzük. Nyugodjék békében.
Paraczky László
dec 02, 2024 18:31 du.
