Emlékezzünk

Szenttamas.rs

 

Consummatum est.

Beteljesedett.

 

Gyerekként szüleim meséltek először arról, hogy nekünk, magyaroknak van egy anyaországunk, amelytől valamikor régen leválasztottak minket. Az iskolában tanultunk Trianonról, és tanáraim egy egészséges nemzettudatot adtak át, amelyre hálás szívvel gondolok. Magyarként szülőfalumban nem ért hátrányos megkülönböztetés, hiszen egy magyar közösségben nevelkedtem, természetes volt, hogy a nagy többség egy nyelvet beszél. Az első és talán legnagyobb nehézség abból származott, amikor már Szegeden a Bevándorlási Hivatalban félévente újítani kellett az ott tartózkodást igazoló dokumentumokat. Furcsálltam, hogy magyarként a hivatalban, az anyaországban, együtt várom a sorra jutást a kínaiakkal, arabokkal és sok más idegennel. A szemináriumban és a teológián jól kezelték a határontúliságot. Megtapasztaltam, hogy a keresztény katolikus közösség összezárt mögöttünk, és végre nem kellett magyarázkodni arról, hogy magyarként miért élek a Vajdaságban. Azután elérkezett a 2010-es esztendő, és egy szép napon kihirdették, hogy mi, határon túliak is magyar állampolgárságot kapunk. Elsőre hihetetlennek tűnt, de azt hiszem, hogy aki átélte a határátlépés nehézségeit, megérti, miről írok. Minden nehézség nélkül megkaptuk a jogot, hogy 90 év után újra, már jogilag is rendezve, ugyanolyan magyar állampolgárok legyünk, mint a felmenőink voltak.

Mert háromféle magyar hazafiság van: szónokló, kesergő és alkotó hazaszeretet” – válaszolta Klebelsberg Kunó az őt félig német származása miatt támadóknak. Nemzetemhez való tartozásomat ez a gondolat határozza meg, amióta Szegeden a Dómban megláttam a sírját. Lehet keseregni Trianonon, ugyanakkor előbbre visz a Nemzeti Összetartozás felemlítése és megélése. Nagypéntek fájdalmas napja, majd nagyszombat csöndessége után húsvét hajnala felragyog.

 

Zsúnyi Tibor

plébános