Találkoztak és nosztalgiáztak
51 éves osztálytalálkozót tartottak Szenttamáson
A rohanó életnek ezt az elillanó és soha meg nem ismételhető csodáját próbálta felidézni a még élő hűséges diáktársak két csoportja május 21-én Szenttamáson. Ötvenegy éve ugyanis több, mint 60 magyarul tanuló diák ballagott.
A találkozót Fenyvesi István szervezte, aki elmondta, az egykori nyolcadikosok 1971-ben fejezték be az általános iskolát, és igazából tavaly kellett volna ünnepelni a fél évszázados jubileumot, de a járvány miatt idénre halasztották:
− Most 51 év után újra találkoztunk a diáktársakkal, s bár néhányan nem ismertük meg egymást, azt vettem észre, hogy mindenki örül. Kis cédulákra felírtam mindenkinek a nevét, jelenleg ezeket tűzzük fel, így mindenkit név szerint szólíthatunk. Sajnos az iskola a bombariadó miatt zárva van, ezért az épület előtt rögtönzünk egy rövid találkozót, amit később a Vadászotthonban folytatunk.
− Sokat dolgoztam, telefonáltam, de végül mindenkit megtaláltam a nagyvilágban és értesítettem a mai napról. Harminchárman voltunk az osztályban, sajnos kilenc régi osztálytárssal már nem találkozhatunk többé, a másik osztályból pedig még többen elhunytak. A beszélgetések során felelevenítjük az emlékeket, csak akkor szomorodunk el kissé, mikor szóba kerül, hogy manapság már nincs oktatás a régi iskolaépületben. Az osztályfőnöki órát Pulai András, egykori tanár tartsa, ugyanis a mi osztályfőnökünk több pedagógussal együtt már nincs közöttünk – mondta a szervező.
Pulai András 1960-ban kezdett el dolgozni az akkor már Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskolában, és 2000-ben vonult nyugdíjba. A fizika és matematika szakos tanár 1980 és 1995- között volt az iskola igazgatója. Lapunknak elmondta, 1936-ban született, hat éve özvegy és lányával él:
− Örülök, hogy itt lehetek, és nagy megtiszteltetés számomra a jeles évforduló alkalmából osztályfőnöki órát tartani. Nem dicsekvésképpen mondom, de nálam soha nem volt probléma a fiatalok magaviseletével, a diákokkal mindig jól kijöttünk egymással. Visszaköveteltem az anyagot, de nem voltam soha túl szigorú, csak amennyit muszáj volt – mondta mosolyogva a nyugalmazott tanár. Kiemelte, az idő múlásával az oktatásban sok minden megváltozott, más-más szabályok érvényesek a diákokra és a tanárokra is. Tudni kell, hogy abban az időben a diákot ki lehetett küldeni az óráról, meg lehetett bűntetni, sarokba állítani stb. Mielőtt elmentem nyugdíjba, már minden másképpen működött és működik. A diákra nem szabad még rászólni sem, nemhogy megbüntetni, tehát merőben más szabályok vannak érvényben – fogalmazott.
Holló Aranka a begluki városrészben lévő Šajkaši utcából gyalogolt nyolc éven keresztül az iskoláig. Visszaemlékezésében elmondta az akkori tanárok nevét, és hozzátette, nem emlékszik pontosan mindenkire, de a találkozó folyamán biztosan felidézik őket.
− A Sziveri házaspár Géza és Lídia (technika tanárok) mellett Pulai András (fizika és matematika), Šarčev Magdolna (biológia) volt az osztályfőnökünk, mellette tanított még Fehér Margit (háztartástan és torna), a Labányi házaspár Gizella (történelem és földrajz) és férje József (képzőművészet), de itt volt még Zatkó Ibolya (zene szakos) is. Akkoriban folyamatosan két magyar és egy szerb osztály volt generációként, én a VIIIb osztályba jártam – mondta Aranka, aki férjével érkezett a találkozóra.
Moldvainé Péntek Gyöngyi számára az akkori iskola két dologról marad emlékezetes: kötelező volt a kék köpeny viselése, a tornafelszerelés, és itt születtek az első nagy szerelmek. Mindez mellett még sok szép emlék fűzi össze őket:
− Aranka a Šajkaš utcában, én pedig a Zeleni venac utcában laktam, és mivel közel voltunk egymáshoz, minden nap együtt jártunk az iskolába és együtt mentünk haza. Az alsó osztályokat a mai begluki óvoda épületében fejeztük be, Sári Gizella volt a tanítónőnk, de ötödikes korunktól már a Zmaj iskolába jártunk. A begluki részről nagy tömeg jött minden reggel, megálltunk a Lazo pékségénél, és 20 parás kifliket vettünk uzsonnára. A telek sokkal keményebbek voltak, sok hóval, olyankor mindig találni kellett valakit a felnőttek közül, aki szánkóval elhúzott bennünket az iskolába. Bőven van mit mesélni az unokáknak az akkori időkről, hogy hogyan tanultunk, hogy a szabadidőnket állandóan a barátokkal töltöttük, hogyan és mit játszottunk az utcán stb., ők viszont még ha egymás mellett ülnek is, ma már csak a mobiltelefonon tudnak kommunkálni – ami végképp nem jó és nem is egészséges. Mindent összegezve, annakidején szerintem könnyebb volt diáknak lenni. Más volt a diák-tanár viszony, valahogy közvetlenebb, a tanárokat pedig mindenki tisztelte. Ma fordítva van, a diáknak több joga van mint a tanárnak, rendetlenkednek órán és olyasmiket csinálnak, ami kiborítja a tanárt. Nem csak az iskolában, hanem otthon is sokkal fegyelmezettebbek voltunk – fogalmazott Gyöngyi, aki 14 évesen költözött el Szenttamásról.
Csibri Rózsa a VIIIb osztályba járt és elmondta, hogy az iskola utcájában lakott, a község leghosszabb utcájának másik végén, ahonnan az útközben találkozott osztálytársakkal együtt járt az iskolába. A leckét útközben tanulták meg attól, aki éppen a legjobban tudta az anyagot:
− Különösen szép emlékek maradtak az osztálykirándulások. Ezek egyhetes utak voltak, és vonattal beutaztuk szinte az egész Jugoszláviát, Opatijától Ohridig szinte mindenhol jártunk. Ami az iskola régi épületét illeti, az a valamikori zárda volt, ami 1911-ben épült. A Dózsa György utca felőli részen volt a tanári, az igazgató irodája és két tanterem, a Becsei út felől pedig a többi tanterem. A jelenlegi épület helyén volt a kézilabda- és a fudballpálya, a Fehér tanárnővel itt tartottuk a tornaórákat, az épület túloldalán pedig a technika terem állt, itt dolgozott az iskola asztalos mestere, Hodonicki Miska bácsi – sorolta Rózsa. Elmondta azt is, hogy később Kanizsára járt mezőgazdasági iskolába, és a ma már nem létező Elan vállalatban kapott munkát.
A szenttamási asztalitenisz egyik úttörője, Sztojan Béla már az általános iskolában állandóan sportolt, és mint mondta, nagy izgalommal készült az osztálytalálkozóra, hiszen az akkori generációból kevés emberrel sikerült találkoznia:
− Nagyon jól emlékszem például Brasnyó Győző tanár úrra, aki olyan tempóval tornáztatta a gyerekeket, mintha mindenkiből világbajnokot szeretett volna faragni. Tornaórán kötelező volt a fekete rövid sportnadrág és a fehér ujjatlan trikó a fiúknak és a lányoknak is, a felszerelés híján igazolatlan órát kaptunk. Nagyon nagy volt a fegyelem az iskolában, ami ma már sajnos nincs, és szerintem nagyon hiányzik. A tanárok nagyra értékelték, és meg is követelték a példás magaviseletet, többet foglalkoztak a diákokkal. Sokszor versenyre küldtek, motiváltak a tanulásra és a sportolásra bennünket, és amikor észrevettük, hogy a sikereknek ők is ugyanúgy örülnek, még nagyobb lendülettel vágtunk neki az egésznek. Szerintem mindez ma hiányzik az iskolákból – magyarázta Béla, aki az újvidéki egyetemet követően Szabadkán dolgozott, és nyugdíjasként ma is ott él.
Papp Gyula Svédországból érkezett Magyarországra, onnan pedig a szenttamási találkozóra. Elmondta, az Október 19-e utca 51-es szám alatt laktak, az iskolát követően édesanyjával Németországba költöztek, édesapja ugyanis már korábban kiköltözött. Innen később Svédországba ment: − A középiskolát Németországban, a felsőbb tanulmányaimat pedig Svédországban fejeztem be. Azóta mindössze egyszer jártam itthon, rövid időre, ugyanis az anyám nagyon beteg volt. Sajnos, senkit sem ismertem fel az egykori osztálytársak közül, egyedül Szabó Istvánt, vele az egyik közösségi portálon sikerült beszélni. Szenttamás is nagyon megváltozott, a régi iskola is eltűnt, az idő megtette a magáét. Azt, hogy nem felejtettem el a magyar nyelvet, csak a feleségemnek köszönhetem – mondta Papp Gyula.
A fél évszázados ballagást ünneplők a szenttamási Vadászotthonban szépen feldíszített asztaloknál fogyasztották el az ünnepi vacsorát. A zenéről és a jó hangulatról az ismert szenttamási Tóth/Vajda duó gondoskodott. Az édesbús magyar nóták és csárdások mellett a vén diákok nosztalgiázva vonatoztak, táncoltak, de leginkább beszélgettek, és egy napra újból fiatalok, diákok lettek.
Paraczky László
