Út menti körösztök Szenttamáson

 

---

 

Paraczky László–Németh Dezső: Út menti körösztök Szenttamáson, Gion Nándor Kulturális Központ, Szenttamás, 2018.

„Szerettem a Kálváriát, mert itt mindig csönd volt és hűvös, és sok mindent megfigyelhettem, engem pedig senki sem láthatott. Reggelenként korán keltem, amikor alig világosodott még, átfutottam a keskeny deszkahídon, felmentem a keresztre feszített Jézushoz, és figyeltem a munkába induló embereket” (Gion 2007, 26) – meséli Rojtos Gallai István, Gion Nándor családregényének elbeszélője. Végel László Temetetlen múltunk című önéletrajzi regényében egy elsőáldozási fotó is tematizálódik: „A katolikus templom melletti park közelében levő kereszt előtt a fényképész utasított: nézzek a lencsébe, az anyám rám parancsolt, kulcsoljam össze a kezem, hiszen lógó karokkal nem állhatok a feszület előtt. A rokonság, az ismerősök, az ismeretlen kíváncsiskodók szájtátva bámulták a kopaszra nyírt gyereket, nevethetnékem támad, amikor a kezembe kerül a fénykép: a templomkertben megszeppenve pózolok a kereszt előtt…” (Végel 2019, 17)

Mindkét szenttamási születésű író szövegrészlete kiemel egy térelemet, a keresztet. E szakrális tárgyak, a katolikus népi vallásosság emlékei mindennapi életünk, tájékozódásunk, utazásaink, a búcsújárások, avagy a közösség életének szerves részei.

A településeken és az utak mellett elhelyezett keresztek olyan vallásos jelképek, amelyeket nem az egyház liturgikus cselekményeinek színterén (templomban, kálvárián) emeltek: „Általában nemcsak útszéleken, hanem nevezetes vagy hangsúlyos helyeken (folyópart, falu széle, a mező, dűlők kezdete, balesetek, katasztrófák színhelye) állnak. Kivitelüket tekintve egyaránt lehetnek vidéki művészek, kőfaragó mesterek, falusi ácsok, faragó specialisták munkái, és öntött, műkő és vaskeresztek is.” (Varga 1982) A keresztek jelzik a földrajzi tájegységek végét vagy kezdetét, ezzel segítik a tájékozódást, némelyek régi sorscsapások (pl. pestisköröszt, sáskajáró köröszt) emlékét idézik (Viczián 2009, 592), az arra járó hívőket imádságra vagy keresztvetésre késztetik, felirataik helyes magatartásra intenek. Egy-egy család, személy vagy nagyobb közösség állítatta őket fogadalomból, hálájuk jeléül vagy engesztelésül, az egyház ünnepélyes keretek között (szentmisével, prédikációval) felszentelte, s a kereszt melletti kb. 4-5 négyzetméternyi területet tulajdonosai átruházták az egyházra. A kereszt állíttatói alapítványt is létrehoztak gondozásuk, állaguk megtartása céljából.

Feltérképezésük, összeírásuk, létrejöttük idejének, körülményeinek feltárása múltunk megismerését teszi lehetővé, ezáltal pedig a keresztek megőrzését is. Emiatt tartom fontosnak azokat a monográfiákat, amelyek ebből a célból íródtak, s többek között ezért segítettem szerkesztőként két szenttamási helytörténet-kutatónak, Németh Dezsőnek és Paraczky Lászlónak az Út menti körösztök Szenttamáson című könyvük elkészítésében. A könyv kiadását két évtizedes kutatói és dokumentáló munka előzte meg: a keresztek koordinátáinak a bejelölése a térképen, fényképezésük, az alapítványi levelek, továbbá a Szenttamási Római Katolikus Hitközség törzskönyveiben, jegyzőkönyveiben és a Kalocsai Levéltárban található anyag felkutatása.  

Az első írásos emlék Szenttamáson 1812-ből maradt fenn az ún. Szeghi-féle keresztről, amelyet a Szegedi úton állítottak fel. A 21. század elején 17 kereszt áll a településen és annak határában, ezeket a katolikus hívek állítatták. Szokás volt a keresztállítás a pravoszláv egyházban is, az ortodox vallású hívők kilenc keresztett állíttattak, nyolcat a településen belül, egyet pedig a déli határrészben. A monográfia ezeket is számba veszi.

A településen kívüli keresztek valamelyik család birtokán álltak, többségük a 19. század végén és a 20. században épült. Nevüket az állíttatóról kapták. A tönkrement kereszt helyébe újat készítettek. Különféle anyagból faragták, állították össze őket: a szenttamásiak közül kettő fémcsőből, a többi kőből, pontosabban sóskúti homokkőből készült, a felújítottak anyaga terméskő, tégla, beton, cement és kőtörmelék keveréke. Kerítéssel védték őket a legelésző állatoktól. A létesítményt a család gondozta, szombatonként és egyházi ünnepnapokon virágot helyeztek el a feszület lábánál, templombúcsúkor megszentelték. A kereszteket a katonai térképeken is bejelölték. A kötet leírja a feszület és az állíttatók, illetve a körülötte lakók életének kapcsolatát is. A Gion Nándor és Végel László műveiből ismertté vált Zöld utca  közepén (ma Žarko Zrenjanin utca 42-es száma alatti ház mellett) is áll egy kereszt, az 1861-ben felállított Kolovits–Kováts-birkás-féle. A kötet szerzői interjút készítettek Végel László íróval is: „A kereszt ott volt, ahol ma is áll, a Zöld utca felső részén, valahol a Verbászi út és a Nemzetközi út felénél a napos oldalon. Azt mindenkinek tisztelnie kellett abban az időben. Az utcát többségében magyarok lakták, és mindenki Ződ utcának hívta. Mi a 73-as szám alatti házban laktunk. A keresztet mindenki tisztelte, a felnőttek, ha elmentek előtte, keresztet vetettek, ez volt az illem, a szabály. De nem így a gyerkőcök! Én igyekeztem mindig az árnyékos oldalon menni, hogy ne haladjak el a kereszt előtt, és ne kelljen keresztet vetnem. Közvetlenül mellette laktak Csibriék, de más szomszédok is figyelték, hogy az árnyékos oldalon elhaladó gyerekek vetik-e a keresztet vagy nem. Ha nem vetettünk keresztet, akkor figyelmeztettek, vissza kellett menni, és tisztelegni előtte. Ahogyan emlékszem, az emelvény abban az időben zöldeskék festékkel volt befestve, előtte vasrács volt. Később, amikor már felnőtt, illetve gimnazista lettem, én is úgy tettem, mint a többiek: ha elmentem előtte, keresztet vetettem. Ez volt az utca szokása, mondhatjuk azt, íratlan szabálya.” (Paraczky–Németh 2018, 80)

A monográfia dokumentálja a település területén felállított ma is álló és elpusztult  feszületek történetét, a felújítási munkálatokat és jelen állapotukat. Példaként kiemelném a Zsigray-féle kőkeresztet, amelyet a Kalocsáról Szenttamásra helyezett Zsigray Amália tanítónő emeltetett 1894-ben a Mlaka folyó partján: „A Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár adatai szerint Zsigray Amália 1872-től 1891-ig tanított az alsó-tiszai Tankerülethez tartozó Szenttamáson, az akkori 4 tanteremmel rendelkező egyházi iskolában. A kereszt mellett lévő dűlő az Óbecsei és a Feketicsi utat kötötte össze (itt ma már aszfaltút halad), ezért az utat elnevezték Keresztútnak. A szenttamásiak körében még ma is ennek az útnak az említésével tájékozódnak a határban az emberek.” (Paraczky–Németh 2018, 80) A Kalocsai Levéltárban több dokumentum is található a kiskunhalasi születésű Zsigray Amália tanítónőről és keresztjének alapítványáról. Zsigray Amália 1892-ben hunyt el, húsz évig tanította a szenttamási gyerekeket, s testamentumában rendelkezett a megfeszített Krisztust ábrázoló feszület  felállításáról. Emlékét a kereszt a mai napig őrzi.

Az időjárás viszontagságai miatt idővel a feszületek felújításra szorulnak, a nyilvántartott kereszteket az egyházközség, a leszármazottak és hívők, valamint a szenttamási székhelyű Emberi Jogi Központ újította fel. Paraczky László és Németh Dezső monográfiája pedig ismét felhívta rájuk a figyelmet. A szenttamási keresztek egy része irodalmi alkotásokban is tovább él, a szakrális művészet eme emlékei helytörténeti séták színhelyei is.

A kötet gazdag illusztrációs anyaggal (fényképek, levéltári dokumentumok, térképek, levelek) is rendelkezik. Ajánlom mindazoknak, akiket érdekel vallási és kulturális örökségünk, a szakrális kisemlékek, a keresztekhez kapcsolódó hiedelmek és legendák, illetve azoknak, akik a saját településükön is elvégeznék ezt a munkát.

Dr. Horváth Futó Hargita (2024. szeptember)

A fenti szöveg megjelent a:

http://www.vmmi.org/hu/kiadoi-tevekenyseg/konyv/155/ut-menti-korosztok-szenttamason

honlapon és videó is tartozik hozzá.

A könyv megvásárolható a Gion Nándor Emlékházban vagy megrendelhető a gionnandoremlekhaz@gmail.com címen vagy a 063 253 606 telefonon

Kapcsolódó cikk: https://archive.szenttamas.rs/konyvbemutato_ut_menti_korosztok_2019_marc_9.html