A hontalan lokálpatrióta
Végel László
1941. február 1-én született Szenttamáson. Édesapja Végel Péter, édesanyja Paksi Mária (édesanyja vezetéknevét felhasználva Paksi János álnéven is publikált). Gyermekkorát a faluszéli Zöld utcában töltötte: „Ez, hogy ilyen faluszélen lakó gyerek voltam, tehát nem a kisváros kispolgári részéből jöttem, meghatározott, nevelt is. Most, amikor mindenki a polgári voltára hivatkozik, és menekül a plabejus-baloldali világtól, szeretném elmondani, hogy én ilyen plebejus világban nevelődtem, amely természetszerűen baloldali érzelmű volt, s az igazságosság meg az egyelőség értékrendjét adta útravalóul.” (Mihályi, 2000: 57)
Családi fénykép 1961-ből: Húgával, Irénkével a nagyapa kertjében
Irénke, Mária, Péter és László 1948-ban
Az elemi iskolát Szenttamáson végezte. Tanítónője, Horváth Kancsár Ilona memoárjában így emlékezett rá: „Negyedik osztályosként már messze túlhaladta társait, az I. világháború kötetteit olvasta, fejből sorolta a nagy német generálisok neveit, a csaták színhelyeit, felfigyeltem rá. Tehetsége korán kibontakozott. A szenttamási magyarság szegénysorsú, zömében földművesek, napszámosok, ritkán születnek errefelé kimagasló képességű egyének. Végel László volt harmincöt évi tanítóságom alatt az egyik legkiemelkedőbb tanítványom. Pontosan emlékszem, melyik padsorban ült, hogyan nyújtotta kezét a még alig kimondott kérdésekre. Ma már sokszor szerepel újságban, képernyőn, de én a gyermekkori arcát látom, amint értelmes, nagy szemeivel rácsodálkozott a tanultakra.” (Horváth, 2012: 64–65)
IV. osztály, Szenttamás, 1952.
Végel László az alsó sorban középen ül
Kíváncsiságát, nyitottságát, közéleti érdeklődését édesanyjától, tudásvágyát nagyapjától örökölte. A falusi könyvtár állománya lehetőséget nyújtott az önművelésre, szellemi horizontjának tágítására. A szenttamási könyvtáros hamar rájött, hogy a gyermekkönyveket nem szereti, így a klasszikusokat, Stendhalt, Tolsztojt adta a kezébe, a nagyapja könyvtárából pedig a Tolnai Világtörténetet és a történelemkönyveket olvasta. Ő találta ki a szenttamási tenisz szabályait: „Akkoriban nem volt tévé, a világról a moziban lehetett tájékozódni. A híradóban láttam, hogy teniszeznek. Ez nagyon megtetszett, és kitaláltam a tenisz szabályait. Nagy bajnokságot rendeztünk. A szabályokat persze nem tudtam a híradóból ellesni, de valamennyire ráéreztem. Pozdorjalemezből készítettünk faütőt, egy fiú tudott hálót kötni, volt gumilabda, és teniszeztünk. Mindenki teniszezni akart, még a lányok is. Meg az idősebbek is. Érdekes, mennyire vonzza az embereket az ismeretlen, hogy mindannyiunkban mennyire benne van a játékos kedv, s az ember akkor a legboldogabb, ha megszabadul bizonyos konvencióktól.” (Mihályi, 2000: 62)
Végel László (kisfiú a középen) 1950-ben a Dózsa György Kultúregyesület
színjátszó csoportjának az Elcserélt ember című színdarabjában
Az általános iskola elvégzése után 1956-ban a szülőfalujától 35 km-re levő Újvidékre iratkozott be a gimnáziumba, mert ezt a távot kerékpárral is megtehette: „Először édesapámmal együtt kerékpároztunk be az újvidéki – akkor még – Papp Pál főgimnáziumba, s később is a középiskolás éveimet úgy éltem le, hogy minden pénteken este osztálytársammal, Botka Ferenccel felültünk a kerékpárra, és vasárnap este karikáztunk vissza Újvidékre. Szép tavaszi és őszi időben ez kellemes volt, de gyakran elkapott bennünket a rossz idő. Télen már ritkábban jártam haza, mert az autóbusz vagy a vonat drága volt. Valójában tehát a kerékpár miatt lettem újvidéki értelmiségi, azaz nem valami misztikus központ vonzott, hanem a távolság és a közlekedési eszköz játszott döntő szerepet.” (Mihályi, 2000: 58) A kerékpár élete jelképe lett (Serer, 2001: 7). Az érettségi után az újvidéki Magyar Tanszék, majd a belgrádi Filozófiai Tanszék hallgatója volt.
A gimnazista Végel Újvidéken a Dunánál 1965-ben
(1958. május 11.)
Első írásait a hatvanas évek elején az Ifjúság című hetilapban, 1963-tól a Symposion folyóiratban jelentette meg: „Későn mertem nekivágni az írói pályának, s ezért természetes, hogy élményvilágom forrásvidéke Újvidék. Inkább belső élmények tereltek az irodalom felé, de fejlődésemre nézve a Symposion meghatározó volt. Lehet, hogy a Symposion nélkül az írás magánügy maradt volna (Serer, 2001: 7). A lap munkatársaként szervezője volt a hatvanas évek legnagyobb Symposion manifesztációjának, a Zengő tombolás című Domonkos István és Tolnai Ottó szerzői estet, könyvkiállítást és könyvbemutatót magába foglaló rendezvénynek, amelyet a szenttamási Ifjúsági Tribün szervezett 1963. szeptember 14-én. A Symposion Könyvek első és második kiadványának, Domonkos István Rátka és Tolnai Ottó Homorú versek című verseskötetének megjelenése alkalmából a Szenttamási Népkönyvtár és a Szövetkezeti Otthon termeiben egybegyűlt Szenttamáson a Symposion folyóirat akkori csaknem teljes szerkesztősége. Fellépett Végel László, Gion Nándor, Bányai János, Bosnyák István, Brasnyó István, Domonkos István, Faragó Árpád, Fehér Kálmán, Kapitány László, Maurits Ferenc és Pulai János. Tolnai Ottó éppen katonaidejét töltötte, és nem tudott részt venni kötetének bemutatóján. A rendezvényen jelen volt még Utasi Csaba, Pap Miklós, Pap Tibor, Vlaovics József, Minda Tibor, a Forum igazgatója, Pap József, a Híd főszerkesztője, valamint a Forum Könyvkiadó szerkesztői, Németh P. István, Juhász Géza és Tomán László. Végel László az esten az ifjúság akkori helyzetéről, az ifjúsági mozgalmakról és az Egy makró emlékiratai című regényéről beszélt (Horváth Futó 2012: 235–236).
A Zengő tombolás című irodalmi est meghívója
(Szenttamás, 1963. szeptember 14.)
1965 és 1967 között az újvidéki Ifjúság című hetilap belső munkatársa, 1969-től 1971-ig az újvidéki Ifjúsági Tribün főszerkesztője. 1970 óta tagja a Jugoszláv Irószövetségnek. 1986 és 1988 között a Vajdasági Íróegyesület elnökségi tagja. 1971-től kilenc éven át az újvidéki Magyar Szó napilap Kilátó című kulturális mellékletének szerkesztője. 1980-ban az Újvidéki Televízió dramaturgja. A belgrádi Politika című napilap állandó színházi kritikusa (1984–1987), az Új Symposion (1965–1967, 1968–1971), az újvidéki Polja (1968–1971), a zágrábi Prolog (1987–1989) szerkesztőbizottsági tagja. 1984-ben a szerb a PEN tagja. 1985 és 1989 között a Szerb PEN elnökségi tagja.
1992-ben eltávolítják munkahelyéről, az Újvidéki Televízióból: „Mint technológiai fölösleget. Két kitűnő szerb dramaturggal együtt. Én sem, ők sem tagjai semmilyen pártnak, de mostmár a művészeti osztályokon is zavarnak a független értelmiségiek. Elsősorban a televízió körül folyik a harc. A tévét eddig is a hatalom tartotta a kezében. Itt Kelet-Közép_Európában akié a televízió, azé a hatalom. A legutóbbi választásokon kiderült, hogy az értelmiség, még a nemzeti érzelmű is, nagyon sok fönntartással viseltetik a hatalmi párttal szemben. És ők úgy érezték, hogy most még jobban meg kell erősíteni a televíziót.” (Szarka 1993: 4) 1994-től tíz évenb át a jugoszláviai, majd a szerbiai Humanitárius Alap igazgatóbizottsági tagja. 1994-től 2002-ig a Jugoszláviai Soros Alapítvány újvidéki irodavezetője. 2000-ben kezdi megjelntetni heti rendszerességgel naplójegyzeteit az újvidéki Családi Kör hetilapban, az írásokból két kötetben jelent meg válogatás. 2002-től tagja a Szépírók Társaságának. 2002-től szabad foglalkozású író. 2003-ban a belgrádi Helsinki Bizottság Tanácsának tagja. 2006–2007-ben a berlini DAAD ösztöndíjasa.
Írásai német, angol, szerb, horvát, szlovén, holand, francia, bolgár és albán fordításban jelentek meg.
Pályája során számos díjjal, elismeréssel tüntették ki. 1969-ben a Mladost-díjat, 1987-ben a Sisaki Vasművek irodalmi díját ítélték neki az Odricanje i opstojanje című regényéért, ugyanebben az évben az Üzenet-díj bírálóbizottsága (Csordás Mihály, Koppeczky László és Szekeres László) a munkásmozgalom-történeti, szociográfiai és szociológiai munkák kategóriájában Végel Lászlót részesítette elismerésben az Üzenet 1986. január–februári számában közzétett Marx és Hölderlin képzeletbeli találkozása című tanulmányáért.
Szenttamás község Októberi Díját a város hírnevének növeléséért 1985-ben vette át, Újvidék városának Októberi Díját pedig 1988-ban. 1993 februárjában Ady Endre-díjat kapott, 1994-ben pedig a számos magyar folyóiratban megjelent elemző esszéiért Szabad Sajtó-díjat érdemelt ki, amelyet Esterházy Péterrel, a 168 óra és a bukaresti Hét szerkesztőségével együtt vehetett át Budapesten. A Jugoszláviai Soros Alapítvány újvidéki koordinátoraként sokat tett azért, hogy a vajdasági kisebbségi sajtó fennmaradjon: „Nagyon örülök, hogy Esterházyval együtt kaptam ezt a díjat, akivel sokszor rokonítható elveket vallunk. A Soros Alapítvány eddig főleg arra törekedett, hogy a kisebbségi sajtó egyáltalán megjelenjen, és nem arra ügyeltünk, hogy jogilag mennyire független, mert ez egy lehetetlen helyzet. Valahogy úgy érzem, hogy Kossuth Lajosra emlékezve elfelejtették idézni, hogy szabad sajtó, vagyis mindenkitől független sajtó nélkül a nemzet egyszerűen stagnál, válságba jut. Kossuth is megpróbált sajtót teremteni, és keményen bírálta azt a magyar parlamentet, amelynek tagja volt, mert újságíróként tudta, hogy az újságíró mindent bírálhat. Kossuthnak ezt a közírói tevékenységét kellene éppen szem előtt tartani, amikor a szabad sajtóról beszélünk.” (Árpási 1994: 13)
1995 decemberében irodalmi munkásságáért Déry Tibor-díjjal tüntették ki. A díj kapcsán készült interjúban identitásáról is vallott: „A 80-as években írt esszékötetemben, a Lemondás és megmaradásban két alapvető dolgot tisztáztam saját identitásomról. Az egyik az, hogy én közép-európai ember vagyok, akinek hajlama van sokféle identitásra. Akkoriban a közép-európai gondolatnak nem volt sok híve, itt nálunk is csak pejoratívan emlegették. Az azóta eltelt tíz évben sokan ezt az életérzést követik, sőt egyre inkább belátják, hogy ez egy olyan vállalkozás, amely intellektuálisan és morálisan megerősíti az embert, új kulturális tereket tud megnyitni, vagy legalábbis új társadalmi energiát, szociológiai képzeletvilágot engedélyez. Ma már a közép-európaiságról nem tudok olyan rajongva beszélni, mint azt újabb hívei teszik, több keserűség van bennem ezt illetően, hisz ha az ember ezzel számol, akkor le kell vonni a konzekvenciákat. A másik dolog – ami szintén a Lemondás és megmaradás című kötetemben jelent meg, s `85-ben írtam, amikor még mindenki a gyökereket kereste – én hontalan lokálpatriótának neveztem magam. Akkor a gyökerek hitele adott értelmet sokak morális küldetésének, és azt, aki gyökértelennek, hontalannak tartotta magát, nem is nézték jó szemmel, idegenül pillantottak rá. Én a hontalanságot és a lokálpatriotizmust együtt látom, egyszerre vagyok hontalan is, lokálpatrióta is. Két erő dolgozik bennem, én ezt nem tudom mindig egyesíteni, de ez megtanított egy másik nagy gondolatra (ugyancsak a 80-as évek elszigetelt és magányos műhelyében tanultam), hogy az emberben mindig többféle értékrendszer, életcél viaskodik egymással és nem bontható le egyetlen egy mozzanatra, egyetlen egy emberre sem (Friedrich 1996: 9).
A Magyar Köztársaság Elnökének Aranyérme írói életművéért (2000), Jelenkor Nivódíj (2000), Az Év Könyve-díj (2001), Füst Milán-jutalom (2003), Újvidék városának Február 1. Díja (2004), Pulitzer Emlékdíj (2005), Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztje (2005), A Danas Barátja Díj (2008), Mozgó Világ Nívódíj (2008), Kossuth-díj (2009), Konstantin Obradović Díj (2012), Toša Manojlović Díj (2013), Hazám-díj (2013).
Irodalom:
Árpási Ildikó: A kollektív azonosságot a kultúra teremti: Végel László szerint az értelmiségnek kora kritikus gondolkodójának kell lenni... Magyar Szó, 1994. április 10., 13.
Friedrich Anna: „Távcsővel senki sem figyelheti saját közönségét”. (Nem politikamentes) beszélgetés Végel László íróval. Magyar Szó, 1996. március 24., 71. sz., 9.
Horváth Futó Hargita: Lokális kontextus, elbeszélői szerepkörök és a szövegek átjárhatósága Gion Nándor opusában. Bölcsészettudományi Kar, Újvidék, 2012.
Horváth Ilona: Filléres emlékeim. Életem alakulása a huszadik században. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012.
Mihályi Katalin: Végel László. = „Boldog gyermekkort idézek”. Vajdasági írók vallomásai. Forum Könyvkiadó, 2000. 57–64.
Serer Lenke: A remény szalmaszálába kapaszkodva. Születésnapi beszélgetés Végel Lászlóval. Magyar Szó, Kilátó, 2001. január 27., 7., 9.
Szarka Klára: Nincs más időnk. Beszélgetés Végel Lászlóval. Magyar Hírlap, 1993. január 30., 25. mell. IV.
Horváth Futó Hargita
Az írás megjelent:
Horváth Futó Hargita: Végel László. Bibliográfia. Bölcsészettudományi Kar, Újvidék, 2014.
