Egy horvátországi származású, Szerbiából kivándorolt, Németországban élő tanár,
feleség, anya (és még egy tucat női szerep, s a sorrend is felcserélhető)
naplója a Szenttamás.rs portálon
38. rész
Mi a fontos a gyereknevelésben?
5. rész
Olyan modern világban élünk, amelyben haladnunk kell a korral, de a kor haladását is a saját előnyünkre kell fordítanunk. Minden termék, amely megkönnyítette az életünket, és megkímél minket a hosszan tartó munkától, ami megakadályozná a gyors fejlődésünket, szórakoztató tárggyá vált. Motivációs trénerek mondják, ha azt az időt, amit a mobiltelefonunk nézegetésével töltünk, tanulással töltenénk, nagyon komoly fejlődést érnénk el. A könyvek fontosságáról és az okoseszközök hatásairól olvasva még komolyabban elgondolkodtam rajta, hogy többet ártanak-e, mint használnak ezek az eszközök a felnőtteknek és a gyerekeknek egyaránt.
A könyvek
A könyvek fontosak, de nem egészen úgy, mint azt gondolnánk. Sokszor hallhattuk már, hogy az olvasás fontos, fejleszti a képességeinket, gondolkodásunkat, bővíti a szókincsünket, a gyermekeknél pedig olyan fontos szerepet tölt be, amit egyetlen rajzfilm sem képes: fejleszti a képzelőerőt, hiszen, amikor mesét olvasunk, nem kap kész képeket a gyermek, hanem neki kell elképzelnie, amit hall. Egy kutatás viszont bebizonyította, hogy azok a felnőttek, akik sok könyv között nőttek fel, de csak 9 osztályt végeztek, ugyanolyan jól teljesítettek a teszt során, mint azok, akiknek a házában gyerekkorukban nem volt sok könyv, de egyetemi végzettségük van. „Ez a teszt a szövegértési és elemi olvasási készséget, a számolási készséget vizsgálja, illetve a problémamegoldó készséget információ-technológiai környezetben” ‒ áll egy cikkben (1). Az átlagosan 80 könyvet otthon tartó családok gyermekei már átlagos teljesítményt nyújtottak, amely egészen a 350 otthon tartott könyvig emelkedett. Ezen felül már nem emelkedett az eredmény.
Ezzel szemben mit látunk ma a világban? A gyerekeket okostelefonnal és tablettel kábítják a szülők, hogy el tudják végezni a feladataikat. Vajon a máktea okozott nagyobb károkat annak idején vagy az okoskütyük a modern időkben – persze, ez csak az én véleményem, de a válasznak érdemes lenne utánajárni. Az viszont tény, hogy valami gond van. A gyermekek képességeire nincs jó hatással, ha állandóan és kis koruktól kezdve kitéve vannak az említett eszközök ingereinek, áll Bereczki Enikő ifjúsági- és generációs szakértő cikkében (2).
A gyermekeknek sok külső hatással, olyan tényezőkkel kell megküzdeniük életük során, amelyekkel a képernyőn nem találkoznak. Az elektromos eszközök még függőséghez is vezethetnek, gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt. Sok minden, amit nap mint nap használunk, az életünk része, függőséghez vezethet, akkor miért tesszük ki mi magunkat és másokat ennek a veszélynek? Pillanatnyilag nagyon jó megoldásnak tűnik, és amíg a lányommal voltam állapotos, a bölcsődés fiam mellett úgy tudtam délután aludni egyet, ha indítottam neki mesét, illetve dalocskákat. Egy idő múlva viszont észrevettük, hogy követelni kezdte, habár, ha nem indítottunk neki mesét, akkor sem volt túlzottam dühös, viszont szerette volna. Ekkor mondta a férjem, hogy csak vasárnaponként lehet mesenézés, ami nagyban megkönnyítette az életünket. Gondoljunk csak bele: 14 óráig van óvodában, majd hazajön, átöltözik, ebédel, és csak pár órája marad, 3-4 óra hossza játékra fürdés és lefekvés előtt. Ha ez az idő alatt még meséket is nézne, mennyit tudna játszani? A játék az, ami fejleszti a gondolkodást és a képességeket, nem pedig a készen kapott kép. Úgy érzem, nagyon jó döntés volt, hogy csak hetente egyszer ül a képernyő előtt, mert így gyorsan megtanulta a napokat is számolni, tudja, mely napon mi szokott történni, és marad ideje tanulásra, játékra.
Az emberiség eddig hatalmas fejlődésen ment keresztül digitális kütyük nélkül, amely fejlődéssel kifejlesztette ezeket a gépeket, de vajon, ha már egészen kis korban használni kezdjük őket, folytatódni fog a fejlődés, vagy minden felesleges volt, amit eddig elértünk.
Merünk-e tanulni?
A tudás nem egy papírdarab, amelyen valaki neve előtt a bűvös dr. betűduó áll, és nem is egy mágikus tétel az étlapon. A tudás egy csoda, csodálatos dolog, ahogy anyukám mondta mindig, ha tudsz, „nem tudnak eladni”. A tudatlan ember, aki nem egyenlő a tanulatlannal – jusson eszünkbe, józan paraszti ész többet ér, mint hat diploma –, sokkal nehezebben, sokkal mélyebben éli meg azt, amit nem ért. Gondoljunk csak bele, amikor még nem értettük, mit ír egy orvosi papíron, és utána sem tudtunk azonnal nézni, hanem idegeskedve vártuk, mit mond majd az orvos. Ma nem az a tudatlan, aki nem érti, hanem az, aki utána sem próbál nézni, legyen az orvosi kifejezés, vagy egyszerűen egy idegen nyelvű recept. Természetesen ez mind akkor érvényes, ha megvan a megfelelő eszközünk, amelyen utána tudunk nézni annak, ami érdekel.
Hányan szeretnék, ha a gyermekük kivételesen sikeres, boldog és egészséges lenne? Feltételezem, egyik szülő sem szégyellné, ha a gyermeke hatalmas sikereket érne el. és azok az egész életét megkönnyítenék, boldog lenne és mindig egészséges. Ezt viszont meg kell alapoznunk. Hallhatjuk, hogy felnőttként ne okoljuk a szüleinket, és hallhatunk olyat is, hogy valamikor valamiért oda születtünk ahova, és mi választottuk a szüleinket, és mindent csak mi teremtettünk meg magunknak stb. Talán így volt, talán nem. Mindenki maga döntse el, mit hisz, de szülőként mégiscsak valamiféle befolyással vagyunk a gyermekeinkre, a viselkedésükre, a hozzáállásukra, kíváncsiságukra, mindenre, ami körbeveszi őket. A gyermekeink mind önálló személyiségek, de azok a személyiségek a mi mindennapjainkat nézik végig, a mi reakcióinktól függ a viselkedésük, a beszédük. Amikor Mabel Katz The Easiest Way (A legkönnyebb út) című könyvét olvastam, elkezdtem megfigyelni, hogy a fiam úgy szól másokhoz, ahogy én szólok hozzá. Mabel ugyanezt figyelte meg, amikor is eldöntötte, hogy ezen változtat, és csak szépen fog szólni a gyermekeihez. Hányan hallottuk otthon mindenféle igyekezetünk és pozitív eredményünk ellenére ahelyett, hogy kitartó vagy azt, hogy de unalmas vagy, nem untál még rá, vagy ha mindig mindent jól tettünk ide vagy oda, de néha kiöntöttük a vizet ahelyett, hogy akkor most töröld fel és játssz tovább azt, hogy mindig csak ügyetlenkedsz. Persze a szüleink is ezt a saját szüleiktől tanulták, és ők is csak úgy tudtak a saját tetteikhez hozzáállni, ahogy a szüleik reagáltak rájuk, ezért nem tudtak ők sem máshogy nevelni minket. Mit tehetünk mi? Nagyon-nagyon sokat kell tanulnunk, ha ezen változtatni akarunk. Nem csak arra kell odafigyelni, hogy mitől lesz nekünk vagy a gyermekünknek kiütése vagy betegsége, hanem a saját hangszínünkre, a saját szavainkra. A legkönnyebb, ha a gyermekünk szavaira figyelünk, mert azok tükrözik vissza, amit mi magunk mondunk. Minél többet dicsérjük őket, annál többet fogják ők is magukat dicsérni, egy idő múlva pedig minket is. Fantasztikus érzés, amikor elkezdjük kimondani a gyermekünknek, hogy szeretlek, és ő is ugyanezt mondja. Vagy amikor örömmel jutalmazzuk egy-egy cselekedetét, megdicsérjük, amit tesz, azt mondjuk, hogy nagyon ügyes vagy, bravó, és ugyanezt kezdik mondani egymásnak a testvérek, sőt, a szüleiket is megtapsolják és megdicsérik. Mi meg mosolygunk, néha értetlenül is, de utólag elönti a szívünket a melegség, hiszen ügyesnek tartanak minket a gyermekeink. Kell ennél több egy szülőnek?
Dr. Robert Lustig: Kövér esély 2. rész
Dr. Robert Lustig Fat chance ‒ The hidden truth about sugar, obesity and disease (Kövér esély ‒ A rejtett igazság a cukorról, elhízásról és a betegségekről)
Olvasónapló – 2. rész
Az olvasónapló első részét itt találják: http://berta-irma.com/dr-robert-lustig-kover-esely
Ha az agy nem képes a leptin jeleit érzékelni, akkor azt hiszi, éhezik. A bolygóideg erőfeszítéseket tesz, hogy több energiát raktározzon, ami a hasnyálmirigyet több inzulin termelésére serkenti, többre, mint amennyit a bevitt glükóz szükségessé tesz. Ez vezet állandó energiatároláshoz és állandó hízáshoz. Létezik gyógyszer ennek kezelésére, amely drága és mellékhatásai is vannak. Ennek ellenére az ezzel kezelt gyerekek inzulin felszabadulása csökkent, vesztettek a súlyukból és jobban érezték magukat, valamint fizikailag aktívabbak lettek.
Minél magasabb az inzulinszintünk, annál több energia raktározódik el zsír formájában, írja dr. Lustig. Normális esetben a zsírunk gyártja a leptint, amely jelez az agynak és csökkenti az inzulinszintet az étvágy és a bevitt energia csökkentésével. Ha viszont az hipotalamusz nem képes érzékelni a leptint, az agy azt hiszi, hogy éhezik, lecsökkenti a fizikai aktivitást, hogy tárolja az energiát és növeli az éhségérzetetet.
A St. Jude kórházban töltött három év után felmerült a kérdés dr. Lustigban és a University of Tennessee-n (Tennessee-i Egyetem) lévő kollégáiban, hogy vajon a felnőtt lakosság is, akiknek nem volt agytumorja, ugyanilyen problémával küzd-e. Csináltak egy tanulmányt, amelyhez dr. Lustig elmondása szerint az utcáról toboroztak 44 veszélyesen túlsúlyos embert, akik a könyvben említett gyógyszert szedték hat hónapon át, diéta és edzés nélkül. Később újra próbálták a kísérletet, placebokontrollal is, és az alanyok nagy részénél semmi sem történt, de 20%-uknál nagy súlyvesztés következett be, ugyanúgy, mint a gyerekeknél, akiknek előzőleg agytumorjuk volt. Ha az inzulinszintjüket alacsonyan tudták tartani, a leptin rezisztenciájuk javult. Ez azt sugalta, hogy az inzulin blokkolhatja a leptin jeleit az agyban. Emellett az író elmondja, hogy két alkalom van az életünk során, amikor a leptin működésének le kell állnia: a pubertás kor és a várandósság, mivel mindkét időszak hiperinzulinémikus állapot. Amikor elérjük a szülés utáni állapotot vagy a felnőttkort, az inzulinszint leesik, a súly stabilizálódik vagy lecsökken, és a leptinszint visszatér a normális szintre. Dr. Lustig elmondja, hogy a túlsúlyos és az éhező személyek tünetei megegyeznek, hiszen egyikeknél sem érkezik megfelelő válasz a leptin jeleire. Ha pedig koplalással szeretne valaki beleférni abba a bizonyos kis fekete ruhába, akkor bizony rosszul választott, mert a leptinhiány miatt a szimpatikus idegrendszer lecsökkenti az energia leadást, a fizikai aktivitást és az életminőséget. A bolygóideg túlhajtja magát, hogy növelje az éhséget, az inzulint és az energiatárolást.
A testben az inzulin energiaraktározást okoz, az agyban pedig leptin rezisztenciát és „agyi éhezést” (brain starvation).
Dr. Lustig elmondja, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz minőségű ételt együnk, még akkor is, ha az olcsó. A gyors ételek Amerikából indultak világhódító útjukra, de hogyan hódították meg az egész világot?
Az Egyesült Államokban az 1950-es években a gyors ételek a házon kívül fogyasztott ételek eladásában 4%-ot tettek ki. 1997-ben ez 34% volt. Az amerikai felnőtt lakosság 30%-a eszik nap mint nap gyors ételt, és a McDonalds negyvenhat millió amerikai lakost etet meg minden nap ‒ áll dr. Lustig könyvében. És az egész világon elterjedt ez a fajta táplálkozás, amelynek okát a szerző a függőség biológiai folyamataiban látja. Szerinte az agyunk kötődik a jutalmazáshoz, amelyet egy gyógyszerkísérlettel magyaráz, amely gyógyszert végül az FDA nem engedélyezett. A szer megakadályozta a jutalmazás érzését, és a depressziót okozott, vagy öngyilkossághoz vezetett némely tesztelőknél. A szerző elmondása szerint, ha megöljük a jutalmazási rendszert, akkor egyszerűen meg akarjuk majd magunkat ölni. Dr. Lustig elmagyarázza hogyan érzékeljük a jutalmazást a megfelelő agyközpontban, és elmondja, hogy bizonyos szerek túlzott használata csökkenti azon receptorok számát, amelyek érzékelik a dopamint (ingerületátvivő vegyület – a szerk.). Idővel egyre több és több kell egy bizonyos anyagból, hogy ugyanazt a hatást váltsa ki. Ha az agy függővé válik valamitől, könnyen vált át egyik függőségről a másikra: ilyenek a gyógyuló félben lévő alkoholisták, akiknek állandóan szükségük van kávéra, cigarettára és/vagy cukorra. Dr. Lustig a túlsúlyt leptinrezisztenciának titulálja. Ha a leptin nem tud hatni, akkor a dopamin sem tud működni, ami további táplálékbevitelre ösztönöz. Normális esetben az emberek meglehetősen érzékenyek az inzulinra, amelynek feladata, hogy a dopamint, az ingerületátvivő anyagot eltávolítsa a szinapszisokból (sejtek közötti kapcsolódási helyek ‒ a szerk.). Ha valaki inzulinrezisztens, akkor az inzulinrezisztencia leptinrezisztenciához vezet, amely magasabb kalóriabevitelt eredményez megakadályozva a dopamin felszabadulását a jutalomközpontban.
Dr. Lustig a Super Size Me című filmet említi, amelynek főhőse az egészséges táplálkozásról egy hónapra McDonald's-os étkezésre vált, tehát minden egyes étkezése az említett étteremlánc kínálatából történt egy hónapon át. A film főszereplője 18 nap alatt lett egészséges étkezési szokásokkal rendelkező emberből gyorsétel függővé. A szerző bemutatja az egyik legnépszerűbb McDonald's-os ételkombinációt, amely egy Big Mac, közepes sült burgonya és egy közepes szénsavas üdítő, amely 1130 kalóriát tartalmaz. A függőkre való tekintettel viszont bemutat egy nagyobb adagot, amely a Big Mac mellett egy nagy adag sült krumplit és egy nagy kólát tartalmaz. Ebben 95 gramm cukor van, amelyből 390 kalória szabadul fel. Ez az American Heart Association szerint a napi ajánlott mennyiségnek több, mint a duplája. Ezen felül a szerző leírja még a menü só, zsír és koffein tartalmát is.
Dr. Lustig leírja, hogy az állatok is és az emberek is többet esznek stresszes szituációkban, és mi stresszesebb életet élünk, mint harminc éve. A szerző a stressz, a túlsúly és a metabolikus szindróma közti kapcsolat kialakulását a kortizol nevű hormonnal hozza összefüggésbe. A túl alacsony kortizolszint megölheti az embert. Más hormonok alacsony jelenléte nem okoz ilyen súlyos kárt, viszont, ha kevés a kortizol a testünkben, akkor nem tudjuk kezelni a stresszt. Kortizolra szükségünk van, kis mennyiségben és rövid ideig tartó lökésekben. A hosszú ideig tartó nagy mennyiségű kortizol szintén megöli az embert, de az nem következik be azonnal. Kísérleti eredmények bizonyítják, hogy a kortizol megemeli a kalóriabevitelünket, amely főleg „kényelmes ételekből” történik, mint a csokoládétorta. Emellett a kortizol növeli a zsigeri, azaz belsőszerveken lévő zsír mennyiségét, amely összefüggésben áll a kardiovaszkuláris betegségekkel és a metabolikus szindrómával.
Az olyan betegségek, mint a cukorbetegség, szélütés és szívbetegségek legnagyobb részt a magas stresszben élők, tehát a közép- és alacsonyabb életszínvonalon élő amerikaiak körében elterjedtek – állítja a szerző. A stressz nagyon sok gyermek életében is jelen van, hiszen az amerikai gyermekek 20%-a él szegénységben. A kortizol megöli azokat az idegsejteket, amelyek szerepet játszanak a táplálékbevitel megakadályozásában és a gyermekkori stressz megnöveli a felnőttkori túlsúlyosság esélyét. Akik stresszes helyzetben sokat esznek, azoknál az embereknél jelentős inzulin, súly és éjszakai kortizol növekedés figyelhető meg (a kortizol éjszaka nagyon alacsony kell, hogy legyen). A stressz egyik következménye a kevés alvás, amely okozója és következménye is az elhízásnak. Az alváshiány pedig megnöveli a kortizol-, és csökkenti a leptin szintet, és így éhezést és éhségérzetet generál ‒ állítja dr. Lustig.
A szerző elmondja, hogy zsírsejtekre szükség van ahhoz, hogy egészségesek legyünk, hogy az éhezés időszakait túléljük, hogy a férfiak és nők ne nézzenek ki egyformán, hogy az újszülöttek ne fázzanak, és hogy kipárnázzák a belső szervek körüli teret. A zsírsejtjeink száma születésünk előtt alakul ki, és a már kialakult zsírsejtek fel akarnak töltődni. Az utóbbi 25 évben, mondja az író, a születési súly 200 grammal nőtt, amire a várandós nők táplálkozása van nagyon nagy hatással van. Minél többet hízik egy nő a várandósság ideje alatt, annál nagyobb lesz az újszülött súlya. Akármennyire is elfogadott, hogy a genetika (is) befolyásolja a túlsúlyt, a genetikai mutációknak köszönhető elhízás csak az esetek 9%-ban figyelhető meg, ami a szerző szerint nem ad magyarázatot az elmúlt 30 év súlynövekedésére. Az epigenetika annál inkább jelentős e téren. Az epigenetika a gének aktívvá és inkatívvá válásával foglalkozik azok körülményeinek megváltozásával, amely az idő múlásával betegség kialakulásához vezethet. A fejlődési programozás is fontos szerepet játszik, hiszen az anyaméhen belüli állapot is befolyásolja a magzat hozzáállását a világhoz, hogy mennyi zsírt tároljon a szervezete, szükség lesz-e majd rá. A környezeti mérgek is befolyásolják a majdani túlsúly esélyét, erről viszont részletesebben a könyv későbbi fejezeteiben ír a szerző.
A meghosszabbodott képernyő előtt töltött idő és a bevitt kalóriamennyiség növekedése összefüggésben áll a túlsúllyal, de nem okozóként, hanem csak kölcsönös viszonyként – hívja fel a figyelmet az író, hiszen az inzulin az, ami nélkül nincs zsírraktározás. Az inzulin miatt lesz a cukorból zsír. A mai felnőttek inzulin kiválasztása a duplája, mint az 1975-ben élt elődeinké. A magas inzulinszint a felelős az elhízásos esetek 75‒80 százalékáért. A szerző az inzulin emelkedésnek három okát említi:
1. magas finomított szénhidrát tartalmú ételek,
2. ételek, amelyek zsírrá alakulnak a májban, és amelyektől a máj megbetegszik (inzulinrezisztencia). A hasnyálmirigy ilyenkor nem tud mást tenni, mint több inzulint termelni, hogy rákényszerítse a májat, hogy elvégezze a munkáját. Ekkor megnő az inzulinszint az egész testben, az energia zsírrá alakul és más szervek is megbetegszenek;
3. ha a kortizol nevű stresszhormon mennyisége megnövekszik.
Az Amerikába való költözésükkel a fejlődő országokból származó bevándorlók belekóstoltak az energiával teli ételektől származó jóllakottság érzésébe, amelyet túlzásba is vittek az inzulinszintjük növekedésével. Ezek a kulturális meglátások sok esetben generációkon át tartanak. A bevándorlók gyermekeik túlsúlyos mivoltát egészségesnek tartják és annak sikereként élik meg, hogy táplálni tudják a gyermekeiket. Az országokban, ahonnan érkeztek, a sovány gyermekek betegesek voltak, és korai halál fenyegette őket. Sajnos, nincsenek tisztában azzal, hogy ennek a fordítottja igaz Amerikában – írja dr. Lustig.
Dr. Lustig elmagyarázza, miért nem megfelelő a súlyunk besorolására a BMI. Elmondja, hogy vannak népek, amelyek a 35-ös BMI esetén kezdenek csak problémákat észlelni, míg más népek már a 30-asnál.
A zsigeri zsír az, ami a veszélyes, habár az emberek amiatt nem aggódnak, mert nem látható. A zsigeri zsír okoz inzulinrezisztenciát, cukorbetegséget, rákot, szívbetegséget, demenciát és öregedést. Fogyás alkalmával ezt a zsírt veszítjük el először, hiszen ez a zsír azért van, hogy gyorsan energiához jussunk, ha szükség van rá. A szerző említ egy tanulmányt, amely összehasonlította a BMI általi normál súlyú embereket a röntgenképen kapott zsírmennyiségük alapján. Az eredmény az lett, hogy a BMI alapján normál súlyú férfiak 20%-a, és a BMI alapján normál súlyú nők 50%-a túlsúlyos a belső szervein lévő zsírmennyiség alapján. Ez a TOFI jelenség, azaz „thin on the outside, fat on the inside” (kívül vékony, belül kövér), amelyet dr. Jimmy Bell határozott meg. Az almatípusú elhízás, férfiak esetében a 40 inch-nél (101,6 cm – a szerk.) nagyobb, nők esetében 35 inch-nél (88,9cm ‒ a szerk.) nagyobb haskörfogat (belt size - ahol az övet hordjuk – a szerk.). Másik figyelmeztető jel, ha a csípő- és derékméret között nők esetében 0,85-nél nagyobb az eltérés, férfiak esetében 1,0. A 0,8-as vagy annál kevesebb az egészséges. A másik jel a nyakunk hátoldalán, a hónaljban és az ízületeknél lévő bőr, amelyen az inzulin működése sötét elszíneződésekben és megvastagodásban jelentkezik, valamint megjelennek bőrkinővések ezeken a helyeken. Ezeket mind az inzulin rezisztencia jeleiként írja le dr. Lustig és a jövőbeli krónikus betegségek előhírnökeinek titulálja.
A belső szerveken lévő zsír csökkentéséhez nem kell feltétlenül fogynunk, de valamit máshogyan kell csinálnunk, mint előtte.
Dr. Lustig elmondja, hogy a metabolikus szindrómát hogyan definiálják, és hogy a felsorolt betegségek közül, ha három jelen van, akkor metabolikus szindrómáról beszélünk, viszont azt is elmondja, hogy az a definíció hiányos. A National Cholesterol Education Program's Adult Treatment Panel szerint ezek a következő krónikus körülmények: túlsúly, cukorbetegség, lipid problémák (mint a magas triglicerid szint és alacsony HDL), magas vérnyomás, szív- és érrendszeri betegségek. Nem minden túlsúlyos személynek van metabolikus szindrómája, és nem minden metabolikus szindrómás ember túlsúlyos. Az inzulinrezisztencia a metabolikus szindróma jele. A probléma létrejöttének és bonyolódásának biokémiai leírása után a szerző elmondja, mely élelmiszerek okozzák a problémákat: a transzzsírok, elágazó láncú aminosavak (BCAA), alkohol, fruktóz. A transzzsírokat szintetikus mivoltuk miatt a mitokondriumaink (sejtszervecskék – a szerk.) nem tudják lebontani. Az elágazó láncú aminosavak esszenciális aminosavak, amelyet a szervezetünk nem tud előállítani, tehát, táplálékkal kell őket bevinnünk. A testépítők energiaforrásként viszik be őket, de mások számára nagy problémát okoznak. Az alkohol, főleg a bor kis mennyiségben, megakadályozza a metabolikus szindróma kialakulását, nagy mennyiségben viszont elősegíti annak kialakulását. A fruktózt dr. Lustig Voldemorthoz hasonlítja. Ez az az élelmiszer, amelynek fogyasztása világszerte megnőtt az elmúlt 30 évben (itt nem a gyümölcsökre gondol a szerző, hanem a hozzáadott cukrokra – a szerk.)
Csokis, diós torta
Az ünnepek közeledtével elgondolkodunk azon, mit is tegyünk majd a vendégek elé, és hogyan tudnánk egészséges desszerttel elkápráztatni az asztalnál ülőket. Íme egy finom torta, amely nálunk nagy sikert aratott.
A receptért kattinstanak a következő linkre:
http://berta-irma.com/csokis-dios-torta
Berta Irma
(Forrás: Berta Irma blogja: http://berta-irma.com)
