Együtt imádkoztunk, mindannyiunkért
A legnagyobb vajdasági zarándokünnep, a doroszlói szentkúti búcsú, szeptember 7-e és 8-a, Kisboldogasszony ünnepe, a boldogságos Szűzanya születésének a napja, illetve annak előestéje. Az idén újra több ezer résztvevő zarándokolt a kegyhelyre, és virággal, gyertyákkal és imádsággal köszöntötték Jézus Krisztus édesanyját. Az ünnepi szentmisét msgr. dr. Székely János az Esztergom‒budapesti főegyházmegye segédpüspöke celebrálta. A kétnapos program alatt magyar, szlovák és horvát nyelven is tartottak szentmiséket, csütörtökön pedig újra sor került a Hordozható Mária Szobrok Találkozójára is.
Kisboldogasszony ünnepét ünnepeljük tehát a doroszlói ősi kegyhelyen, ahova apáink és anyáink évszázadok óta jártak zarándokolni. Átvettük az ő helyüket, visszük a hagyományt tovább. Nemcsak a hagyományt, hanem a hitet, az imát, a fohászkodást, amit tőlük tanultunk annakidején, napközben, munkaközben vagy este lefekvés előtt. Hálát adtunk akkor is, most is az Úrnak a mindennapi betevő falatért, és azért, hogy megajándékozott bennünket az élettel. Még akkor is, ha az nem a legjobb, ha nem úgy sikerül, ahogyan elterveztük. Ha őszintén imádkozunk a doroszlói kegyhelyen, az égiek előtt meghallgatásra kerülnek kéréseink.
‒ Nemzetünk patrónájának ünnepén jó újra látni a hívők, zarándokok nagy seregét, akiknek volt bátorságuk Istenért és Nagyasszonyunkért, nemzetünkért eljönni, és azokat, akik saját magukért kiszakadtak a mindennapok rohanásából és időt szenteltek az ünneplésre, a találkozásra, a jóban való megerősödésre és a lelki feltöltődésre. Mindannyiunkat Mária anyai szeretete gyűjtött egybe, hogy egyek legyünk nála, egyek legyünk egymással – emelte ki köszöntő beszédében dr. Pénzes János szabadkai megyéspüspök.
Az ünnepi szentmisét dr. Székely János celebrálta, aki a szentbeszédben kiemelte, egy nemzetnek akkor van jövője, míg vannak benne nagylelkű emberek:
‒ Második János Pál újra és újra kiáltotta a világnak: Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt. A társadalmi élet, a kultúra széles világának kapuit. A világnak mindenekelőtt erre van szüksége, olyan emberekre, olyan vezetőkre, olyan népekre, akik kinyitják a kapukat Krisztus előtt, és beengedik fényét a fénylő világ sötétségébe. Meg tudjuk-e tenni ezt? Tudjuk-e engedni, hogy gyógyítson, Krisztus útján újjáteremteni, tudunk-e ablakká válni a családunkban, engedjük-e, hogy rajtunk keresztül sugározzon be a szeretet fénye, a békesség? Ezeket és hasonló kérdéseket kellene megválaszolnunk. Közben pedig meg kell tanulnunk újra és újra igent mondani a házasságban, és ha ezt együtt tesszük a Szűzanyával, ez azt jelenti, hitünk igent mond a házastársára, gyermekünkre, a jövőnkre. Igent mondani a Szűzanyával együtt azt is jelenti, hogy igent mondunk a múltunkra, a gyökereinkre, az anyanyelvünkre, az anyaföldre, kultúránkra, kincseinkre ‒ mutatott rá dr. Székely János. Kiemelte, ahogyan természetes az, hogy a növény szereti a földet, amelyből kinőtt és amelybe kapaszkodik, ahogyan természetes, hogy a gyermek szereti a szülőjét, akin keresztül az életet kapta és akinek az arcvonásait viseli, éppen úgy természetes az, hogy egy nemzet szereti az anyanyelvét, a kultúráját, az őseit, és ápolja hagyományait: ‒ Igent mondani az Istennek azt is jelenti, hogy igent mondok a gyökérzetre, amelyből kinőttem, arra a hatalmas kincsre, amelyet minden nemzet hordoz, és arra a földre, amelybe kapaszkodok. A hazát nem szavakkal kell szeretni, hanem mindenekelőtt azzal, hogy valamit leteszünk a közös asztalra. Nem azért, mert megtapsolják vagy megfizetik, hanem felelősségtudatból és nagylelkűségből. Egy nemzetnek addig van jövője, amíg vannak benne ilyen nagylelkű emberek, akik odatesznek valamit a jövő asztalára – hangsúlyozta a főegyházmegyei segédpüspök.
Doroszló. A több százéves kegyhely évről évre épül, szépül, és úgy tűnik, mintha a Délvidék tragikus szakadatlanságú változásaiban az örökkévalóságnak egyik kősziklája lenne.
A Mária Rádió munkatársaként sok emberrel, zarándokkal, csoportvezetővel, pappal, papnövendékkel és kegytárgyárusítóval beszélgettem. Riport formájában, de magánemberként is. Népviseletbe öltözött hívőkkel, beteg, idős nénikkel és bácsikkal, a szenteltvizet csodaszerként használó zarándokokkal. Bottal járó, tolókocsiban ülő, évről-évre visszatérő emberek csoportjával, akik őseink évszázados hagyományait szem előtt tartva ápolják, továbbadják hitünket a jövő nemzedékének, barátaiknak, szomszédjuknak, ismerősüknek. Valamennyiük arcán csöndes öröm, a rettegés hiánya, valami szép bizonyosság. Nem lenne illő senkit külön kiemelni közülük, hiszen mindannyiunkat egy cél vezérelt Doroszlóra. Letérdelni az irgalmas Szűzanya előtt, és buzgón imádkozva kérni, segítse meg családunkat, adjon továbbra is erőt és egészséget az egyre nehezebb hétköznapok elviseléséhez, gyermekeink és unokáink szebb és boldogabb jövőjéért. Olyan anyukával, nagymamával beszélgettem, aki még soha nem járt Doroszlón. Mint mondta, templomba azért néha eljárogat a család, főleg egyházi ünnepeken, gyerekei pedig voltak elsőáldozók, bérmálkoztak is. Közben nagy baj történt a családban, és úgy érezte, el kell jönnie, segítségért fohászkodni. Talán Mária megmutatja a kiutat. Egy másik beszélgetőtársam férfi, sofőrként dolgozott, és 45 évvel ezelőtt járt utoljára a kegyhelyen. Azt mondta, munkája nem engedte, hogy eljöjjön. Most, hogy nyugdíjba vonult, újra itt van, és nem győz csodálkozni azon, amit lát, az energián, ami itt van, a sok-sok zarándokon, akik közül még ma is többen gyalog jönnek. Szerinte ők a példamutató zarándokok, hiszen áldozatot hoznak. Beszéltem egy szomszéd településről érkezett, népviseletbe öltözött, immár déd- és nagymamával, aki elmesélte, hogy gyermekkorában, a háborús években, nagyanyjával gyalog jöttek a Szentkúthoz. A földes országút porát a kétoldalt kilométereken át húzódó százéves eperfák alatt friss kútvízzel öblítették le. Dehogyis volt akkoriban ennyi csecsebecse és giccsááru a főbejárat előtt. Csak egy adag krumplis pogácsát hoztak magukkal és az volt a reggeli, az ebéd és a vacsora is. Gyertyát pedig az esti mise után szinte kötelező volt gyújtani. A szerda esti mise után az egyik stációnál álló idős bácsi állított meg, és mint mondta, adjam tovább a rádióhallgatóknak, ne várják meg azt, hogy valami baj történjen velük vagy családjukkal, hanem minél előbb jöjjenek, imádkozzanak azért, hogy a rossz mindenkit, mindannyiunkat elkerüljön. Mert nem csak magunkért kell imádkozni, hanem egymásért. Mint mondta, kétszer volt a halál torkában, két infarktust és egy szélütést is túlélt, felépült. Úgy érzi, ehhez az erőt innen kapta. Azóta minden évben visszajön, és hálát ad Istennek, hiszen számára már egy új nap is örömet jelent.
Külön megtiszteltetés volt számomra a moholi zarándokokkal való beszélgetés, akik száz kilométert gyalogolnak Doroszlóig, hogy együtt imádkozzanak nemzetünkért, hogy soha ne feledjük el azt, kik vagyunk, honnan jövünk és merre tartunk. Mint mondták, adjunk hitet a hitetleneknek, azoknak, akik még így, több mint 20 év távlatából sem tudják elhinni azt, hogy ők bizony két nap alatt végiggyalogolják az egész távot. Adjunk támogatást azoknak, akiknek még nem volt soha lehetőségük, vagy szükségük arra, hogy megérintsék a Szűzanya jóságos szívét. Mert itt, ezen a szent helyen, csupán annyit kell tennünk, hogy őszintén fohászkodunk. A „többi” áldozatvállalás sokkal könnyebben megvalósítható.
Paraczky László
