„Beleszülettem a kisebbségi sorsba”
Hogyan élnek a magyar kisebbségek a szomszédságban?
Riportsorozat Szlovéniából
2. rész:
Esernyő alatt a Ljubljanica folyó partján
Miközben híre sincs a tavasznak, a város az esős, szürke délelőtt a várttal éppen ellentétes, azaz lehangoló képet nyújt. Simon Mónikára várok, ő az első magyar ember, akivel találkozom, és aki elvezet a szálláshelyre. Telefonon azért rákérdezett, hogy milyen színű kabátban vagyok, elmondtam, neki, hogy fekete színűben, és fel vagyok pakolva táskákkal, hátamon a kistáska, egyik vállamon a fényképezőgép, a másikon a laptop, a kezemben pedig az utazótáska. Ennyi táskával ilyen esőben úgysem jár senki a városban – gondolom én. Könnyen rámtalált, és immár esernyővel elindulunk a város központja felé. Útközben nézelődök, rákérdezet egy-egy épületre, de igazából minden ismeretlen. A városközpont nagyon megváltozott, az utcákra nem igazán emlékszem. A Prešernov térhez érve azonban sok minden bevillan. Bár, a városközpontot teljesen feltúrták, a szlovén nemzeti himnusz költőjének France Prešerennek a szobra még mindig ott áll, mögötte egykoron gyógyszertár volt, most is az van. Ugyancsak emlékszem a rózsaszínűre festett ferences templomra, valamint az Urbánc-házra, amely 1903-ban épült. A város híres építésze által tervezett Hármas híd csaknem négy évtizeddel ezelőtt is pontosan így nézett ki, közülük talán a középső a „legforgalmasabb”. Nem tudni miért, valószínűleg az eső miatt tűnik így. A hideg és barátságtalan időjárás ellenére is leülünk az itteni kávézó kinti nagy ernyője alá, teát rendelünk, és beszélgetünk. Mónikának elmondtam, hogy 35 év távlatából mi-mindenre emlékszem, ő viszont csak bólogat, és elmondja, hogy férjével hat évvel ezelőtt költöztek át Budapestről a szlovén fővárosba: − Egészen pontosan férjem hét évvel ezelőtt kapott munkalehetőséget egy itteni biztosítótársaságnál. Viszontbiztosítással foglalkozik, és az állásinterjút követően ő már akkor kiköltözött. Jómagam viszont otthon maradtam, mivel a nagylányunk mindössze három éves volt, a fiammal pedig várandós voltam. Megvártuk, hogy megszülessen a baba, a kislányom pedig befejezze a bölcsődét, és kijöttünk. A férjem több diplomás, otthon is egy biztosítótársaságnál dolgozott, jómagam pedig közgazdász végzettséggel az egyik ismert magyarországi gyümölcslé feldolgozó és forgalmazó vállalatnál a marketing osztályon voltam munkaviszonyban. A szülési szabadság alatt tehát kiköltöztünk a férjem után, és itt maradtunk. Jelenleg főállású anyuka vagyok, a férjem fizetéséből élünk. Neki a cég segített elintézni a tartózkodási engedélyt, a TB kártyát és minden szükséges dokumentációt, hiszen nem ismertük az itteni nyelvet. A férjem eleinte egyedül bérelt lakást, de hétvégeken hazajárt Budapestre. Kiköltözés előtt egy hétre kijöttünk, hogy egy rendes lakást találjunk magunknak. Itt nincs magyar nyelvű óvoda, iskola sem, ennek ellenére a kislányom pár hét alatt elsajátította a szlovén nyelvet. Jelenleg kilenc éves és iskolás, a fiam pedig hatéves, és mindketten folyékonyan beszélik a nyelvet. Fontos elmondani, hogy a József Attila Magyar Kultúregyesület csütörtök délutánonként, heti másfél órában három iskoláscsoporttal és egy óvodás csoporttal üzemeltet egy magyar nyelvű iskolát, tehát a gyerekeink folyékonyan beszélik anyanyelvüket – magyarázta beszélgetőtársam. A kérdésre, hogy milyen nehéz az élet Ljubljanában, illetve mi az, ami Budapesthez viszonyítva nehéz, elmondta, itt egy fizetésből nehezen ugyan, de meg lehet élni, Budapesten viszont már kevésbé: − Nem kell félreérteni, de jobb volna, ha mindketten dolgoznánk. Itt is megvannak ugyanazok a kiadások, mint a magyar fővárosban. Lakbér, rezsi, iskolai költségek, az autó költségei, az autópálya-matricák stb. Amikor Budapesten éltünk, én is dolgoztam, tehát igazából ott sem volt gondunk, itt sincs. Nem fordult meg a fejünkben, hogy esetleg hazaköltözzünk. Távlati terveink nincsenek, egyelőre belerázódtunk az itteni mindennapokba, és jól érezzük magunkat Szlovéniában.
Közben mindketten rábólintunk, hogy hideg van, fizetek, és az esernyőt kinyitva odébbállunk. Még szerencse, hogy a szálláshelyet jó előre lefoglaltuk, s nagyon bíztam abban, hogy a kis hostelban a forró tussolást követően sikerül felmelegednem. Sikerült. Viszont, április végén a szobákban már nem volt fűtés, odakint továbbra is + 5 fok volt, és csak a dupla takaró alatt sikerült a 12 órás utazást követően végre elaludni.
Hármashíd Ljubljana
Ljubljanai Presern szobor
(Folytatjuk)
Szöveg és fotó: Paraczky László
A projektum a Vajdasági Autonóm Tartomány, Tartományi Kulturális, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság támogatásával valósul meg
