„Beleszülettem a kisebbségi sorsba”
Hogyan élnek a magyar kisebbségek a szomszédságban?
Riportsorozat Szlovéniából
5. rész:
Egy otthon és három haza
A 90-es években kezdődött balkáni háború rengeteg áldozatot követelt és több százezer család költözött el az országból. Egy ilyen család a szabadkai Turi Anikó Noémi családja is, aki a háború kitörésekor, 1991-ben Szabadkáról Magyarországra költözött. Anikó tíz évvel előbb született Szegeden: − A magyar jogi karra iratkoztam, ez mellett a francia jogi képzést is elvégeztem. Franciaoszág, Svájc és Belgium kínált abban az időben ösztöndíjat, aminek elismeréséhez a folyékony francia nyelvismeret nagyban hozzájárult. Két szemeszteres képzésen vehettem részt a genfi egyetemen, előtte azonban úgy döntöttem, beíratkozom egy nyári egyetemre görögországban, hogy megszokjam a pezsgést, pörgést, vagyis a „nemzetköziességet” amibe később belekerülök. Itt ismerkedtem meg a férjemmel. Roppant egyszerűen történt a dolog. Megtetszettünk egymásnak, és megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e a Csunga-lungát, meg a Jaffa kekszet. Igennel válaszolt, én pedig azt mondtam neki, hogy rendben van, akkor te leszel a férjem – mesélte mosolyogva házassága kezdetét Anikó. Mint mondta, mindez 2003-ban történt. A folytatás viszont sokkal nehezebben alakult, hiszen négy évig távkapcsolatban éltek, havonta találkoztak valamelyik európai városban: − Nagy szerencsém volt, hogy ismertem a balkáni stílust, nem volt nehéz sehova visszamenni, beilleszkedni, bárhol az országban (Szerbiában). Jártunk a gucsai Trombitás Fesztiválon is. Annak ellenére, hogy tudtuk, hogy a szlovének sokkal előrébb járnak, gazdagabbak, amikor ide kerültem, csalódnom kellett. Mert a gazdagság nem azt jelentette, hogy az embernek sok pénze van, hanem hogy a stílusuk nagyon irritáló. Azonban nem szabad beleesni az általánosítás csapdájába, mert a ljubljanaiak teljesen mások, mint a máshol élő szlovének. Ezt alatt pedig azt értem, hogy itt nagyzolnak. Ha pl. nincs legalább két autód, nagy házad, akkor nem szereztél szinte semmit. Ha nem utazol legalább egyszer évente, vagy az őszi szünetben a tengeren túlra, ha nem tudsz a gyereked számára többnapos kirándulásra befizetni, akkor senki sem vagy. A nagyzoláson kívül nagyon magas az életszínvonal, sokkal magasabb, mint amit mi Jugoszláviában és Magyarországon megszoktunk – magyarázta beszélgetőtársam, Közben elmondta, egyetemi tanulmányai közben a magyar és francia képzés mellett sikerült egy kétéves szlovéniai képzést is elnyernie, és ennek köszönhetően volt alkalma megismerni az itteni életet, életszínvonalat. − 2008-ban raktam le az utolsó vizsgát Szegeden, egy hónapon belül viszont tanársegédként és doktoranduszként felvettek a koperi a Primoski Egyetem Menagment Karára, ahol munkajogot is tanítottak, én pedig munkajogból és menedzsmentből doktoráltam. Hat évig dolgoztam ott, majd pedig átkerültem Ljubljanába, a Katolikus Intézetbe, ahol az Üzlettudományi Kar docenseként dolgozom. Itt is munkajogot és alternatív vitarendezést tanítok. Nagyon jó a kapcsolatunk, és kiválóan együttműködünk Magyarországgal, sokat utazom „haza“. Otthonról haza, vagy inkább itthonról haza. De a gyökerek Vajdaságban vannak, igazából onnan származom, így tulajdonképpen három országhoz tartozom, tehát a haza kérdése több felől is megközelíthető. Nehéz elmagyarázni, de mi tudjuk, mert átéltük. Tudtuk például, hogy a piros kendő és a sapka (pionír öltözési kellékek – a szerző megjegyz.) minek a jelképe, emiatt, amikor átköltöztünk Magyarországra, nagyon ciki volt jugoszlávnak lenni. Ha még mélyebbre nyúlok, el kell mondani, hogy apukám oldaláról tulajdonképpen vajdasági svábok vagyunk, a dédnagymamám 15 évesen tanult meg magyarul. Amikor például otthon (Szabadkán) az apai nagymama és a dédmama veszekedtek, németül beszéltek, hogy ne értsük meg, miről van szó. A gyökerekhez való ragaszkodás másik, „gyakorlati megvalósítása” pedig az, hogy én itt karácsonykor még mindig a sváb hagyományoknak megfelelő ételeket készítek, és ápoljuk az akkori sváb szokásokat.
Amikor Amerikából visszajöttem (ott is jártam közben továbbképzésen), tele voltam ambíciókkal, hiszen ott, amennyiben van jó és kivitelezhető ötleted, megvalósíthatod. Sőt, anyagiakat is biztosítanak hozzá. Itt viszont, amennyiben szeretnél létrehozni akár egy kutatóintézetet, vagy bármilyen start-up céget, és nincs megfelelő politikai háttered, egyszerűen nem tudsz kezdeményezni, érvényesülni, illetve nagyon nehéz. Több nagyon jó és kivitelezhető ötletem is volt. Például, hogy lehozom az otthoni ízeket, és elindítok egy kürtőskalácsos vállalkozást. Szinte azonnal lebeszéltek, nehogy próbálkozzak, hiszen ha csupán egy miliméterrel hosszabb a kalács a szabványostól a kiszolgáló személyzet körme, be is zárhatják érte a boltot. Magyarán, nem éri meg. Sokat gondolkodtam, hogyan tudnék még egy kis „magyarságot” becsempészni az itteni közösségbe, de mindenütt falaknak ütköztem, és azt mondták, hogy inkább ne. Amikor működni kezdett a Balassi Intézet, szinte mindanyian fellélegeztünk, hogy végre van egy hely, ahol továbbvihető a magyar kultúra, az otthoni szokások, hagyományok, és amikor kell, együtt ünnepelhetünk is. Viszont a gond az, hogy ebben a tempóban, ahogy ez a világ halad, szinte lehetetlen lopni időt arra, hogy ide eljussunk, feltöltődjünk, ha csak egy órára is. És ezzel a kör lassan bezárult.
Visszatérve az érvényesüléshez, amikor megpályáztam ezt a Primorska egyetemi pozíciót, a főnököm a nevem alapján nem tudta megállapítani, hogy férfi vagyok-e vagy nő. Ezért nagyon meglepődött, amikor meglátott, és az első kérdése az volt, hogy mikor tervezek szülni. Egy ilyen hozzállás számomra nagyon mellbevágó, és szinte azonnal átláttam a dolgokat. A Primorska Egyetemen sok kedves kolléga volt, de valahogy mégsem lehetett összekovácsolódni, míg a katolikus intézetben, Ljubljanában, a kisebb létszám miatt van lehetőségünk kisebb ünneplésekre, összejövetelekre. Ők meg akarnak tartani egy bizonyos disztanciát, és nem akarják azt, hogy a munkahely egyfajta baráti körré változzon. Ami nekem nagyon furcsa volt, hiszen előzőleg pont az ellenkezőjét tapasztaltam, mert például a Szegedi Tudományegyetem Munkajogi Tanszékén mindenki letegeződik, az egész egy kollektívaként működik, és amennyiben például valaki lebetegszik, akkor tudják, hogy az miért van. Itt viszont, ha látom hogy valaki beteg, senkitől sem kérdezhetem meg, hogy mi a baja. Mert nem illő. A másik oldalról viszont vannak nagyon jó szlovén barátaink, akikkel tényleg összejárunk, együtt szervezünk születésnapokat, ünnepségeket. De a feleség ott is más, például portugál. És ezek az összejövetelek remekül sikerülnek, mert mindenki hozza a saját kultúráját, saját ételeit és étkezési szokásait, és egyszerűen jól érezzük magunkat. Mindent összegezve, a dolog úgy működik, hogy amennyiben hajlandó vagy integrálódni a szlovén társadalomba, megtanulod a nyelvüket, akkor egy idő után minden rendben van. Mivel más akcentussal beszélem a nyelvet, sokszor rámkérdeznek, hogy honnan jöttem, mire rávágom, hogy vajdasági magyar vagyok, és megértek mindent szerbül, de már beszéni nem tudok, ezért szlovénul válaszolok. Innentől már minden rendben van, azt megértik.
A kérdésre, hogy a családban hogyan beszélnek elmondta, kislányukhoz ő kizárólag magyarul, férje pedig szlovénul beszél, Luca így tökéletesen, szinte akcentus nélkül beszéli mindkét nyelvet. Férje is tanul magyarul, imádja a magyar konyhát, ezen belül pedig Anikó gulyáslevesét, amit nagy előszeretettel reklámoz mindenhol.
(Folytatjuk)
Paraczky László
A projektum a Vajdasági Autonóm Tartomány, Tartományi Kulturális, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság támogatásával valósul meg
