Egyházi élet

„Szolgálj másokat, fedezd fel Isten jelenlétét a felebarátaidban!”

A szenttamási Gion Nándor Kulturális Központ szervezésében 2018. november 16-án a kishegyesi hittanteremben, november 17-én pedig a szenttamási hittanteremben bemutatták Zsóka János felvidéki lelkipásztor két teológiai tárgyú kötetét, a Mennyei Apukánk hazavár minket (Marana Tha Kiadó) valamint A Mennyei Atya lélekfelemelő szeretete (Rovás Kiadó, Kassa), című könyveket.

A köteteket Ondrejcsák Eszter kultúrtörténész, szerzetesjelölt szerkesztette.

– Rimaszombaton (Csehszlovákia) születtem 1985. december 28-án. Zsámbékon a Premontrei Női Kanonokrend rendházában lakom, a Boldog Gertrúd Központban terápiás munkatársként dolgozom. Foglalkozásom: publicista, tudományos író, szerkesztő. Nagy örömmel érkeztünk ide Magyarországról és a Felvidékről, hogy bemutassuk Zsóka János lelkipásztorral és Surovec Róbert tanárral A Mennyei Atya lélekfelemelő szeretete és a Mennyei Apukánk hazavár minket című köteteket. Mindkettő a Mennyei Atyával való örömteli találkozás megtapasztalásából született meg.

Zsóka János, a könyvek szerzője a Felvidéken szolgál római katolikus lelkipásztorként a rozsnyói egyházmegyében. 1985. február 12-én született Kassán.

– A szüleim közül már csak édesanyám él, édesapám 1989-ben hunyt el. Az óvodát és az általános iskola első négy évét Tornaújfaluban jártam ki, majd Torna községben folytattam tanulmányaimat, amelyet 2000-ben fejeztem be. Ezt követően a Szepsi Magyar Tannyelvű Gimnáziumban tanultam, amelyet 2004. május 26-án fejeztem be az érettségi vizsga letételével. Ezt követően kerültem az Egri Hittudományi Főiskola és Érseki Szeminárium falai közé, ahol 2010-ben fejeztem be papi formálódásomat. 2010. június 11-én szentelt áldozópappá Mons. Vladimír Filo megyéspüspökünk. Első szentmisémet Tornán mutattam be 2010. június 13-án. Mind a mai napig kápláni szolgálatot teljesítek egyházmegyénkben. Eddigi éveim alatt több plébánián is teljesítettem szolgálatot: Rimaszombaton, Rozsnyón, Füleksávolyban és Fülekpüspökin, Alsósztregován. Jelenleg a tornai Nagyboldogasszony plébánián szolgálok másodmagammal együtt. Hivatásomnak tekintem, hogy mások üdvösségén munkálkodjak, és közelebb vigyem a rámbízottakat a mennyei Atyához.

– Eszter, miért álltál a betegek és idősek mellé, miért választottad ezt a hivatást?

– Nem én választottam ezt a küldetést, hanem Jézus választotta nekem. A szerzetesi hivatást választottam én, igennel feleltem Jézus hívására. Amikor Szentkúton júniusban megismerkedtem Ágnes nővérrel, a Premontrei Női Kanonokrend általános elöljárójával, és röviddel ezután a rendházba költöztem, a Boldog Gertrúd Központban éppen be kellett tölteni egy mentálhigiénés munkatársi állást. Ágnes nővér javaslatára az intézetigazgatónővel, Bárándiné Jánossy Enikővel döntöttek úgy, hogy felvesznek az idősek mellé. Azóta négy hónap telt el, az idősek megszerettek az otthonban, ahogyan én is őket. Ez mellett az evangelizációt sem hagytam abba, ezt is fontosnak tartom, több katolikus folyóiratba küldök cikkeket, könyveket szerkesztek, előadásokat tartok, továbbá igyekszem a fiatal korosztályra is figyelmet szentelni, nekik is segíteni.

– Zsóka atya hogyan lépett a papi pályára?

– Már kisgyermekként rácsodálkoztam a szentmise liturgiájára, mivel olyan plébánosom volt, aki hitelesen és boldogan élte meg a hivatását. Nyolc éves lehettem, amikor először mondtam ki, hogy én pap leszek. Ahogy teltek, múltak az évek, egyre inkább vonzott a szolgálat, és hogy másoknak Jézust közvetítsem. Édesanyám példája is ösztönzően hatott rám, akin keresztül megismerkedhettem Istennel. Gimnáziumi és teológiai tanulmányaim tíz éves időszakában pedig már tudatosan, szabadon és boldogan mondtam ki igenemet Jézus követésére. Örömmel és boldogsággal tölt el, hogy Őt közvetíthetem mindazok számára, akikhez küld a Gondviselés.

– Honnan jött az ötlet, hogy írott formába öntse és a publikum elé tárja gondolatait?

– A múlt évben egy önismereti kurzuson vettem részt, amelynek keretében lehetőségem nyílt mélyebben belemerülni a függőségek összetett rendszerébe. Lelkipásztorként az a tapasztalatom, hogy mindannyiunknak vannak lelki sérülései, megkötözöttségei, és ezeket nagyon nehezen fogadjuk el és dolgozzuk fel. Ez a gondolat motivált abban, hogy papírra vessem azon utakat, amelyekre rálépve mennyei Apukánk egy új minőségi kezdettel ajándékozhatja meg arra vágyó gyermekét. A célom az, hogy közelibbé tegyem a jó Isten szeretetét mindazok számára, akik már reménytelenül vergődnek a saját maguk által felépített lelki börtönükben, és rádöbbenjenek arra, hogy mindig van remény, még a körülményektől függetlenül is.

– Miért kellett különválasztani a két kötetet? A tematika, a célközönség vagy más dolog miatt?

– A két kötet kiegészíti egymást. Míg az első (A mennyei Atya lélekfelemelő szeretete) a földi élet ingoványos területeire kalauzolja el az olvasót, a második (Mennyei Apukánk hazavár minket) azt a végkifejletet hangsúlyozza, amely a földi élet betetőződéseként fog kicsúcsosodni az örökkévalóságban. Egyfajta szimbiotikus egységet akartam felvázolni a mulandó, határokkal körülövezett földi lét, illetve a már végtelen és tökéletesen boldog örök élet között.

– Miért éppen a függő betegségek kerültek a középpontba? Hiszen annyi más probléma sújtja még az emberiséget…

– A szenvedélybetegségek olyannyira áthatják jelen világunkat, hogy szinte már teljesen beleolvadtak korunk gondolkodásmódjába. A gonosz elhitette az emberekkel, hogy a függőségek természetes velejárói a létezésünknek, és a legtöbben nem is tudatosítják, miként pusztítják el önmagukat és társas, valamint Istenhez fűződő kapcsolataikat. Mindnyájunkban bele van kódolva a boldogság utáni mélységes vágy, kisgyermekként így indultunk a világ felfedezésére. Viszont ez az impulzív és gyors világ elterelte a figyelmünket az igazi boldogságtól, és rossz helyen keressük az igazi, hamisítatlan örömet. Azért választottam a függőségek témakörét, mert be akartam mutatni, miként lehet visszatérni annak a mennyei Apukának a szeretetébe, akinél rálelhetünk az igazi békére és nyugalomra.

– Hogyan segíthet egy-egy könyv a lelki gyógyulásban, mennyire hoz közelebb bennünket Istenhez?

– Én igazából eszköznek tartom a könyveimet, amelyek révén az olvasó rálelhet a szabadulás útjára, és felfedezheti, hogy bármilyen mélyponton is van a lelki életben, mindig visszatérhet Istenhez. Én csupán hírvivő és közvetítő szerepet töltök be, Apu az, aki cselekszik az emberi lélek mélységeiben.

– Napjainban gombamódra szaporodnak a különböző felekezetek (szekták) által kiadott, kiváló címszóval, marketing háttérrel biztosított vallási tematikájú könyvek. Hogyan felismerni közöttük az igazit?

– Szerény véleményem szerint azon műveket kell elsősorban elfogadni, amelyeket hiteles, keresztény kiadók forgalmaznak. Amelyek az egyház hitét tükrözik vissza az általuk kiadott könyvekben, és megegyeznek a kinyilatkoztatás igazságaival. Ha egy írott mű közelebb viszi az olvasót önmaga megismeréséhez, és egyúttal az Istennel való kapcsolat elmélyítését is szolgálja, az örökkévalóság perspektívájából hasznos mű lehet.

– Milyen szerepe van a keresztény hitnek a XXI. század társadalmában?

– Úgy látom, hogy a minket övező világ az önérvényesítést hangsúlyozza, és a birtoklás valamint az élvezet kultúráját részesíti előnyben. A keresztény értékek a mai kor emberének nem igazán vonzóak. Sokan úgy gondolják, hogy ha önző vágyaik kielégítést nyernek, boldogokká válnak. Tapasztalataim azt mutatják, hogy bármilyen tulajdonnal is rendelkezik egy ember, a lelke legmélyén valójában szenved és a magányosság rátelepedik az életére. A legmélyebb szeretet utáni vágyai nem teljesülnek, bár látszólag mindene megvan a felhőtlen boldogsághoz. Az igazi, mély és meghitt boldogság kulcsa abban rejlik, hogy nem önmagunkat állítjuk a középpontba, nem a saját önös érdekeinket tartjuk szem előtt, hanem visszatérünk ahhoz az életstílushoz, amelyet a kereszténység már két évezrede ismer: szolgálj másokat, fedezd fel Isten jelenlétét a felebarátaidban, azon fáradozzál, hogy másoknak örömet és békét vigyél az életébe. Az igazi megelégedettség kulcsa pontosan ebben rejlik. Minél inkább képesek vagyunk meghalni önmagunk számára azért, hogy a ránkbízottak életét boldoggá tegyük, nos, csakis ebben a szilárd elhatározásban lelhetjük meg életünk értelmét, célját, és végső soron így találhatunk rá Istenre is. Ha valaki ezt a gondolkodásmódot a magáévá teszi, rálel a lelki békére.

– Milyennek értékeli az egyház és a jelenlegi szlovák hatalom kapcsolatát? Vannak-e helyi nehézségek, amelyekkel egy papnak szembesülnie kell (pl. anyagilag, fogy a hívők száma stb.) és amelyek együttműködéssel, párbeszéddel megoldhatók?

– Talán a legégetőbb probléma, hogy csökkenő tendenciát mutat a hívők száma. A fiatalabb generáció képviselői közül sokan elhagyják az országot a biztos megélhetés érdekében. Sokan élnek csupán párkapcsolatban anélkül, hogy komolyan és radikálisan elköteleződnének egymás mellett keresztény házasokként. Minden második házasság válással ér véget. A gyermekvállalás is csökkenő értékeket mutat. Hála Istennek, vannak még hithű és buzgó katolikusok, akik képesek kimondani igenjüket egymás és a jó Isten felé, és áldozatokat hozva kitartanak egymás mellett a végsőkig. Egy pap akkor hiteles, ha a templomfalakon kívül is keresi a hívekkel való találkozást, és foglalkozik a rábízottak lelki előrehaladásával. Úgy látom, hogy a jelen korban már édeskevés, ha egy pap csak a templomban találkozik a híveivel. Én úgy érzem, hogy sokan pont azért távolodnak el az egyháztól, mert nem látnak a papokban követendő példát. Szent VI. Pál pápa egyszer azt mondta, hogy a világnak nagyobb szüksége van hitvallókra, mint tanítókra, és tanítókra is csak akkor, ha egyben hitvallók is. A hiteles papság pontosan ott kezdődik, amit Szent Ágoston püspök is megfogalmazott még a 4. században: „Értetek vagyok pap, de veletek vagyok keresztény.“ Nekem is ez a mottóm a hivatásomban.

– Mit hallottak a délvidéki magyarságról, jártak-e már nálunk, milyenek a benyomások és mit üzennének a még itt maradottaknak?

– A budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Bölcseszettudományi Karának irodalom és kultúratudomány szakos nappali magiszter első éves hallgatójakent egy konferencián ismertem meg Baján az újvidéki Magyar Tanszék tanárát, Ispánovics Csapó Juliannát. Ő érdeklődött a kutatási témám iránt, és meghívott előadni a következő évben Újvidékre, az egyetemre. A Balassi Intézet kutatási ösztöndíj támogatásával sikerült eljutnom egy hétre. Előadtam, megismertem Horváth Futó Hargita tanárnőt és a Magyar Tanszéket, az újvidéki oktatási és kulturális intézeteket. Jártam a Forum Kiadóban és a Szerb Matica Könyvtárban is, ahová beadtam a kutatási anyagomat és a szakdolgozatomat. Ezt követően az ELTE BTK doktoranduszaként minden évben jöttem az Újvidéki Egyetem konferenciáira előadni. Közben pedig zsűritagként és szerkesztőként bekapcsolódtam a Gion Nándor Emlékház által meghirdetett novella- és regénypályázat lebonyolításába, viszont Szenttamásra soha nem jutottam el. Hogy milyenek a benyomások? Megható volt az, ahogyan Brasnyó Ferenc atya fogadott bennünket a kishegyesi bemutatón, Szenttamáson pedig Szarvas Péter atya és a szerzetesnők, mintha már én is közéjük tartoznék az egyházban. Melengető érzéssel töltött el, amit elmeséltek nekem a múltjukról, a jelenlegi problémáikról, Délvidék helyzetéről vagy éppen arról, ami elszomorítja, nyomasztja őket, ami miatt boldogok. A szentmisén való aktív részvétel megerősített a szerzetesi hivatásomban. Azt üzenném az ittenieknek, hogy igyekezzenek minél több időt tölteni és mindjobban megbecsülni azt az időt, amit azokkal az emberekkel tölthetnek közösen egy-egy szentmise vagy rendezvény keretében, akikkel mi János atyával csak három napot tudtunk együtt lenni. Igazán és teljesen a szívembe zártam mindannyiukat – nyilatkozta Ondrejcsák Eszter.

– Örömömre szolgált, hogy a november 16-a és 18-a közötti időszakot a Vajdaságban tölthettem. Bár kispapként már voltam itt egy szemináriumi kirándulás keretén belül, ez a mostani találkozásom hagyta a legmélyebb nyomokat a lelkemben. Ha dióhéjban akarnám magam kifejezni, így tenném: Otthon voltam közöttetek. Bár 500 km választott el Felvidéktől, nem volt honvágyam, mert olyan testvérek között lehettem, akiken keresztül az otthon érzése betöltötte a szívemet. Ez leírhatatlan érzés, annyira személyes és egyedi. Egy olyan szintű testvéri összefogást tapasztaltam meg, amely megerősített a hitemben és a magyarságtudatomban. Büszkeség töltött el, hogy magyar lehetek. Én azt kívánom magyar testvéreimnek, hogy továbbra is legyetek nyitottak egymás felé, és építsétek a szeretet, a kölcsönös bizalom és a remény országát a szíveitekben. Mennyei Apukánk áldása kétségtelenül rajtatok van. Szemernyi kétségem sincs efelől. Fizikailag ugyan messze vagyunk egymástól, mégis közel lelki szinten. Összeköt bennünket keresztény hitünk, édes magyar anyanyelvünk, és hogy ugyanannak a mennyei Atyának a gyermekei vagyunk, aki a karján hordoz minket minden pillanatban.

Paraczky László