A vajdasági rock and roll történetének lokális aspektusai
Milan Đorđević: Rokenrol u opštini Srbobran (1962–1976), Prometej, Novi Sad, 2016.
A valamikori Jugoszláviában Szlovénia mellett Vajdaságot tartották számon az akkori önigazgatási rendszer szocialista fejlődésének „motorjaként”. Joggal. Sajnos, már negyed százada nem az, annak ellenére, hogy időről időre ilyen értelemben emlegetik ékesszóló politikusok (rendszerint választások előtti kampányokban). Minden téren vereséget szenvedett, adminisztratív központja pedig meg sem közelíti az egykor volt haladó szellemű és fejlett közeget. Ilyen körülmények között szinte hihetetlenül hat a tény, hogy 2005 és 2015 között Vajdaságban nyolc rock enciklopédia jelent meg. Pancsova és Újvidék után könyvben állítottak emléket a šidi, kikindai, becsei, verseci, zrenjanini és zombori rockerek munkásságának. Még érdekesebb az adat, miszerint az említett könyvek többségét a városi intézmények pénzügyi támogatásával adták ki, ami csak alátámasztja, hogy milyen jelentősége és státusa van Vajdaságban a rock and rollnak, még a kisebb településeken is, amilyen Szenttamás is.
Vajdaság gazdagabb lett még egy ‒ enciklopédiának csak feltételesen nevezett ‒ művel, amelynek címe: Rokenrol u opštini Srbobran 1962‒1976. Olyan könyvről van szó, amelyben a szerző, Milan Đorđević többnemzetiségű szülővárosa művelődéstörténetének igen jelentős szegmensét dolgozta fel, méghozzá professzionális, alapos és igen szemléletes módon. Az együttesek viszonylag szerény számának ellensúlyozásaképpen a könyv bevezetőjében hatásosan mutatja be azt a szociális–kulturális miliőt, amelyben a szenttamásiak háború utáni generációi nevelkedtek, és szerény ambíciókkal alakították rock and roll együtteseiket: önmaguk és ifjú polgártársaik szórakoztatására, fittyet hányva az etnikai különbségekre. A kéziratot olvasva az volt a benyomásom, hogy filmet nézek nemzedékem felcseperedéséről, amely elsőként szállt szembe azoknak a felnőtteknek a társadalmi autoritásával, akik kimondták a híres „nem”-et Sztálinnak. Csak az ilyen bátor fiatalok voltak képesek a felvázolt (több mint szerény) körülmények között, még a kisebb településeken is, ilyen mély nyomot hagyni maguk után, nem is sejtve, hogy fél évszázad múltán könyvek fogják megörökíteni a nevüket. Abszolúte megérdemelten!
Bogomir Mijatović
