Mesék a kőben
A batikolás az anyag díszítése olyan módon, hogy az anyag bizonyos részeit forró viasszal fedjük
A szenttamási Kultúrotthon galériájában csütörtökön megnyílt Nela Horvat, festőművész Priče u kamenu (Mesék a kőben) elnevezésű kiállítása. A bemutatott alkotások selyem alapon batik technikával készültek.
A szabadkai művész elmondta, 1990 óta foglalkozik festészettel, a batik technikával 30 évvel ezelőtt Melbourneban ismerkedett meg. Szavai szerint a batiknak van afirikai és indiai változata is, ő azonban a hagyományos indonéz nemzeti viseleten alkalmazott színmintázási technológia elsajátítása és készítése mellett döntött.
− Hagyományos módon dolgozok, a viaszt selyemre viszem, és azon formálom, alakítom ki az alkotás végső formáját. A Mesék a kőben tulajdonképpen egy történeti sorrendben megfestett időszak eseményeit mutatja be azokban a városokban és helyeken, amelyek bizonyos módon nyomot hagytak az életemben. Az itt látható sorozat közel tíz évig készült, egy részét három évvel ezelőtt Olaszország hét városában is kiállítottuk, az összes alkotást pedig először Monte Carloban mutattuk be. Szerbiában egy-egy részletet láthattak belőle az újvidéki Egységben, továbbá a fővárosi Art Központban, Szenttamásra viszont a teljes anyagot elhoztuk. Hogy miért éppen ide? Azért, mert a 2024-et a batik évének nyilvánították, és fontosnak tartjuk, hogy a kisváros neve is ott legyen a többi között. Ha azt vesszük, hogy pl. Nagy Britannia, Franciaország, Japán, vagy Németország a világban hatalmas művészeti, ezen belül pedig képzőművészeti központnak számít, a batik csak kevés helyen jelenik meg, egyrészt mert bonyolult, másrészt pedig népművészeti technikáról van szó – mondta Nela Horvat.
Közben elmagyarázta, hogy a batik technikánál eleinte csak természetes színeket alkalmaztak, a szintetikus színezék csak jóval később jelent meg.
− A batik technika többezer éves. Indonéziában annakidején minden uralkodóháznak volt egy batikkal készült védjegye, amelyről felismerték őket. Ennek kidolgozásához minden dinasztiának szüksége volt egy olyan művészre, aki tökéletesen ismerte ezt a fajta technikát, hiszen több mindenre ugyanazt a mintát és szimbólumot kellett rávinni. Megpróbálom a lehető legegyszerűbben elmagyarázni, hogy hogyan dolgozunk: először felmelegítjük a viaszt és összekeverjük paraffinnal, az arány a szövet vastagságától függ. Az eszköz, amivel a viasz pontokat felvisszük az anyagra egy vastagabb írótollra hasonlít, az ún. canting tulis. Pipára emlékeztető egyedi szerszámról van szó, amely fogható része fából, a másik pedig fémből készült kis tartályból áll, ebbe öntjük a viaszt. A festés, vagyis a minta kialakítása tulajdonképpen a forró viasz csepegtetésével – ún. pontozással, majd ezen pontok vékony vonalakkal történő összekötésével kezdődik. Ezt követi a színezés – a színbe mártás, amit minden alkalommal a képen lévő legvilágosabb színnel kezdünk, majd lépcsőzetesen, centiről centire haladunk az árnyékolt, azaz a sötétebb színek felé. Ezért egy-egy műalkotás elkészítése néha több hónapig is eltarthat, aminek végső formája csak a viasz vasalóval történő leolvasztását követően jelenik meg. Persze, az egész korántsem ennyire egyszerű. Munka közben fontos a gyorsaság és a precizitás, folyamatosan 10 lépéssel előre kell gondolkodni, a munka pedig nagyon sok türelmet igényel – mondta a szabadkai művész.
A nem mindennapi kiállítás a Kultúrotthonban február 8-ig tekinthető meg.
Forrás: Magyar Szó
Közzétette: Németh Dezső
