Fél évszázados osztálytalálkozót tartottak Szenttamáson
Ötven éves osztálytalálkozót tartottak szombaton, 2018. augusztus 11-én a szenttamási Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskolában az 1967/68-as iskolaévben végzett VIII. B és C osztály tanulói. Az osztályfőnökük Srdanov Katica és Labányi József volt. Az iskolájuk épületét már régen lebontották, és helyére újat építettek.
A gyülekezés a katolikus templom előtt volt, ahol a megjelent ma már 65 éves diákok a meghitt és ünnepélyes 15 órakor kezdődő szentmisén hálát adtak az elmúlt öt évtized alatt eltelt időszak viszontagságainak leküzdéséért, imátkoztak a távolmaradottakért, betegekért és az elhunytakért. A mise után a katolikus temető bejáratánál lévő keresztnél virágot helyeztek el, és gyertyát gyújtottak az elhunyt osztálytársakért, tanítókért, tanárokért és osztályfőnökökért. A társalgás közös vacsorával a Gion Nándor Emlékház udvarában lévő terasz alatt folytatódott. Az egymást rég nem látott egykori diákok elmesélték egymásnak életútjukat, emlékeztek a régi, szép iskolás időre, az órákra, szünetekre, a közös újévvárásokra és osztálykirándulásokra. Előkerültek a régi megsárgult osztályképek, a színházi szerepléseken, iskolai ünnepségeken, osztálykirándulásokon készült fekete-fehér fotók, könnyeben és könnycseppekben felelevenítve így a múltat.
Nagy (Tóth) Katica a VIII.C osztályba járt az 1967/68-as tanévben. Az első osztályt a Jovan Jovanović Zmaj iskolában kezdte Horvát Anna tanítónőnél, majd később Gavlik Sára tanító néni diákja volt egészen a 4. osztályig: ‒ Két magyar nyelvű nyolcadik osztály fejezett abban a tanévben. A felsőbb osztályokat tanító tanárok közül legjobban Tőzsér tanár úrra emlékszem, ő műszaki oktatást tanított, hirtelen halála pedig mély nyomokat hagyott mindannyiunkban, hiszen még nagyon fiatalok voltunk akkor. Gaál Terézia tanárnő a magyar nyelvet és irodalmat, Šijačić Mira pedig az orosz nyelvet tanította. Nagyon jól emlékszem a régi iskolaépületre, amely előtt a Szentháromság-szobor állt, az órmótlan kék-fehérre meszelt tantermekre, a füstös, nagy szenes kályhákra, a fáradt olajjal lekent padlózatra, az udvari részben lévő konyhára, ahol az uzsonnát kaptuk. A konyha előtt álltak az ún. mariskabokrok, amelyek tavasszal csodaszép virágot hoztak. Csodaszép emlékek ezek – sorolta Katalin. Mint mondta, nagyon ritka volt akkoriban a 30 fő alatti osztály, általában 32-35-en voltak.
‒ A gimnáziumot itthon, a közgazdasági egyetemet pedig Szabadkán végeztem el. Azt követően ottmaradtam, és 34 évet dolgoztam a Fidelinka vállalatban. Utána egy évet voltam munkanélküli, majd pedig ,,főállású” nagymama lettem. Örülök annak, hogy itt vagyunk, és találkoztunk az osztálytársakkal – tette hozzá mosolyogva. Egy lélegzetvételnyi csend után elmondta, amióta elhaltak szülei, már nem jár Szenttamásra, viszont több ismerőssel, rokonnal az interneten és a közösségi portálokon keresztül tartják a kapcsolatot.
Popović (Farkas) Klára osztályából 32 diák fejezte be a 8. osztályt. Mint mondta, attól függetlenül, hogy a fizika és a kémia nagyon nehéz volt számára, ráadásul messziről, a város másik végéből járt mindennap iskolába, valahogy nagyon szép emlékek maradtak meg benne. Olyannyira, hogy még az elmúlt 50 év sem tudja kitörölni: ‒ Valahogy másmilyenek voltak akkor a tanárok és a diákok is. Manapság a tanárok sokkal gyengédebbek, engedékenyebbek, mint régen. Nem tudom, talán meg van kötve a kezük a törvény által. Akkoriban úgy működött a dolog, hogy a diák, aki rosszalkodott, vagy megérdemelte, a tanártól nemegyszer akkora pofont kapott, hogy alig állt a lábán, és bizony órákig piros volt az arca. Ma viszont ilyesmit el sem lehet képzelni – magyarázta Klára.
A beszélgetésbe közben bekapcsolódott Dimitrijević (Kasza) Etel is, aki hozzáfűzte: ‒ Annak idején a tanárok nagyon meg voltak becsülve. Nem csak a diákok, hanem a szülők részéről is. Mindenki tisztelte őket. Ha egy tanár végigment a gyerekekkel teli folyosón, olyan csend volt, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. Amikor az osztályban hallottuk, hogy jön a tanár, mindenki elcsendesedett, és miután kinyílt az ajtó, egyszerre, szó nélkül mindannynian felálltunk. Addig álltunk, amíg a tanár le nem ült. De nem csak a tanárok, hanem még az iskolaszolga is meg volt becsülve. Olyannyira, hogy amikor például Lakai Miska bácsi, az iskola mindenese tele szenesvödrökkel megjelent a folyosón, mindenki félrehúzódott, hogy el tudjon menni – mesélte Etel, aki ugyancsak nagyon messziről, a begluki városrész végéről tette meg mindennap az utat az iskoláig és haza, mégsem esett nehezére.
Közben mindketten elmesélték, hogy akkoriban az alsóbb osztályokba a pravoszláv templommal szembeni iskolába, majd pedig egy ideig a templomportán található épületbe jártak. Ezután a Zárdába, majd pedig hatodik osztálytól a Zmaj iskolába. A tanárok közül Labányi Józsefet (matematika, képzőművészet) és feleségét Gizellát (történelem, földrajz) említették, akik életük végéig ebben az iskolában tanítottak, az igazgató pedig Horváth Ferenc volt.
‒ Valóban másmilyen világ volt akkor. Minden nap megszervezték az iskolában a különböző foglalkozási (szak)csoportokat, csaknem mindegyik tantárgyból. Nekünk, lányoknak talán a háztartástan tantárgy volt a legérdekesebb, hiszen itt a kötés és horgolás mellett megtanultuk azt is, hogyan kell például a befőttet elkészíteni. Ősszel behoztuk a különféle gyümölcsöt az iskolába, az üvegeket is, és itt elkészítettük a télirevalót. És bizony jól megtanultuk, mivel egyik kiállításon díjat is kaptunk érte – mondta mosolyogva Klára.
‒ Ugyanabban az utcában laktunk, ahol az iskola volt, nem is túl messze az intézménytől, így nagyon sokszor előfordult, hogy hazáig hánytam a cigánykereket, közben meg a táskámat a barátaim vitték ‒ mondja Čalenić (Urbán) Ilona. - Felsős voltam már akkor, hatodikos, hetedikes diákként a legjobb szertornászként nagyon sok versenyen képviseltem az iskolát. A csuda tudja, hogy mitől jött az egész, de már kiskoromban szerettem tornázni, futni, bakot ugrani, szaltót vetni... Nagyon szerettem szavalni is, a rádióba is bejártam akkoriban, és részt vettem csaknem mindegyik iskolai szakcsoport munkájában. Az iskolából hazaérve kapkodva vagy éppen állva ebédeltem, és már rohantam is vissza. Ezeken a szakcsoportokon tanultuk meg az olyan dolgokat, amelyekre az iskolai órák alatt nem volt idő, vagy nem szerepeltek a tanrtervben, de nekünk fiataloknak, érdekesek voltak. A másik fontos dolog pedig az, hogy igazából itt alakultak ki az első szorosabb barátságok, itt ismertük meg jobban egymást, kicsit jobban felszabadulhattunk, mint a délelőtti, rendes órákon. Hetedikes, nyolcadikos korunkban már eljártunk a jól megszervezett táncpartikra, amelyeken lemezjátszókról szólt a zene, és itt estek meg az első szimpátiák, szerelmek is. Amúgy erős tanuló voltam, mindig vágott az eszem, otthon keveset, vagy inkább semmit sem kellett tanulnom, mert mindent megtanultam az iskolában – sorolta szinte egy szuszra beszélgetőtársunk.
A szórakozáskról szólva elmondta, Szenttamáson akkoriban az első helyen a mozi állt, ahova hétvégeken eljártak a barátnőkkel, de szinte kötelező volt végigsétálni a korzón, ami tele volt fiatalokkal. Ilona a nyolcadik osztály elvégzése után gimnáziumba iratkozott, majd az Újvidéki Egyetem Természettudományi Karán vegyészetet tanult. Mindvégig Szenttamáson dolgozott, legtöbbet az Elan vállalat zöldségfeldolgozó gyárában, a vállalat csődbe jutását követően pedig kémiát tanított ugyanabban az iskolában, ahova valamikor ő is járt.
Megfogyva bár, de törve nem! Talán így összegezhető az ötvenéves osztálytalálkozó, hiszen a társalgás az örökzöld slágerek mellett az ifjúkori emlékek felelevenítésével, a rég nem látott osztálytársakkal, laza, kötetlen beszélgetésekkel a késő éjszakai órákig tartott. Talán sokan észre sem vették az idő múlását. Ha egy kis időre is, de jólesett mindent felidézni, hallottuk az egyik erősen őszülő ,,diáktól“. Az emlékeket ugyanis soha senki nem veheti el tőlünk.
Paraczky László
